Edguy: Tinnitus Sanctus

írta Philosopher | 2008.11.13.

Megjelenés: 2008 november 14

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.edguy.net

Stílus: rock / heavy metal

Származás: dajcsland

 

Zenészek
Tobias Sammet- ének Tobias 'Eggi' Exxel- basszusgitár Jens Ludwig- gitár Dirk Sauer- gitár Felix Bohnke- dob
Dalcímek
1. Ministry Of Saints (5:02) 2. Sex Fire Religion (5:57) 3. The Pride Of Creation (5:29) 4. Nine Lives (4:27) 5. Wake Up Dreaming Black (4:06) 6. Dragonfly (4:57) 7. Thorn Without A Rose (4:47) 8. 929 (3:48) 9. Speedhoven (7:43) 10. Dead Or Rock (5:00) 11. Aren't You A Little Pervert Too (2:20)
Értékelés

Meglepetéssel konstatáltam, hogy Lemezkritika szekciónk némi hiányosságokat szenved Edguy téren, ezért a november 14-én megjelenő új Edguy album kí­váló apropóul szolgál arra, hogy eme hiányosságunkat kicsit pótolgassuk. Hangsúlyozni is szeretném, hogy a Tobias Sammet által vezetett német power-heavy fogat - és természetesen maga a mester is - minden tiszteletet megérdemel. Sosem tagadták, honnét jöttek, milyen hatásaik voltak, egyszerűen mindig megpróbáltak egy újabb, jobb albumot összehozni. Elgondolkodok egyébként, hogy "Edguy" jelenségről kell-e beszélni, vagy inkább "Tobias" jelenségről? Úgy vélem - remélem ezzel nem sértek meg senkit - erre a zenekarra inkább az utóbbit lehetne alkalmazni. Afelől senkinek ne legyen semmi kétsége, hogy Tobias egy hihetetlenül jó képességekkel megáldott dalszerző, ehhez társul kellő hangszeres tudás, és - amit gyengéjének szoktak nevezni - van "annyi hangja", hogy egy metal zenekarban elénekelgessen. Nem mellékesen jegyzendő meg, hogy sosem a morcosabbik metal álarcát mutatja, hanem jókora adag humorral fűszerezi munkásságát. Számomra talán ez az egyik legvonzóbb tulajdonsága. Meg persze a lenyűgöző Avantasia projectben mutatott teljesí­tménye - de erre most nem kanyarodnék el, ez egy másik kritika velejét kell, hogy adja. Részemről én a zenekar 1998-as Vain Glory Opera és 2001-es Mandrake albumok közötti időszakát szeretem legjobban. Az ezt követő soralbumaik (Hellfire és Rocket) kevésbé fogtak meg, valahogy úgy véltem, Tobbi-ból talán túl sokat kivett a két Avantasia album és ezek valahogy nem sikerültek. Aztán idén kijött az új opera (The Scarecrow), majd novemberben jelen í­rás tárgya, a Tinnitus Sanctus és kissé félve tettem be a lejátszómba a korongot - vajh ez is "csak egy Edguy" album lesz, vagy visszatér belém a régebbi jóérzés, amit a srácok karrierje elindulásakor éreztem. Első benyomásom az albummal kapcsolatban, hogy a srácok nem vesztették el a humorukat. Van aki komolyan tudná venni például az Aren't You A Little Pervert Too-t? Ha Zappa mester élne, akkor biztosan valami hasonló dolgokat játszana - bár bizonyára jóval megbotránkoztatóbb módon. Aztán ami inkább érdekes, hogy Tobias hangja - talán az évek múlása miatt is - érettebbé vált. Véleményem szerint mélyült és karcosabb lett. Nem tudom, hogy ez előnyére vállt-e vagy sem; ezt mindenkinek saját í­zlése szerint kell eldöntenie. A következő dolog, ami fontos lehet, hogy egyelőre úgy látszik az Edguy inkább az utóbbi albumok irányvonalát követi és lassan kiesik a power metal "dobozból" és heavy-hard rock bandává szelidül. A lemezt nyitó Ministry Of Saints egy középtempós, visszafogott, de í­zig-vérig Edguy téma. Egyetlen sirámom a tétellel kapcsolatban a refrénben található hangnemváltás, ami szerintem szimplán megöli a refrént. Amúgy talán ez a tétel kezdésnek kicsit langyos. A második szám a Sex-Fire-Religion valami ős rock tétel leporolása is lehetne. Sosem voltam hí­ve a hasonló hangzatos cí­meknek, és mivel sajnos a szövegkönyv nem áll rendelkezésemre ezért csak sejthetem, hogy valami vicc lehet... Zeneileg a tétel még csak egy picit sem érint meg, hasonlóan az előzőhöz nagyon középtempós, kevéssé fogós, és ez is eléggé langyos. Nehezen tudom elképzelni, hogy ezt a számot koncerten teljes odaadással el lehet játszani, annyira "puding". A következő The Pride of Creation-nal végre egy kicsit gyorsabb vizekre evez a zenekar és fel is ötlik bennem gyorsan a nagy "előd" neve a vidám tételtől. Ebben a számban jönnek elő a kórusok először - meglepő módon. A régebbi albumokon bátran használták ezt a lehetőséget, ami "megvastagí­totta", élvezetesebbé tette a verzéket, refréneket. A Nine Lives egy szintivel erősen megtámogatott nyitánnyal indul a középtempók véget nem érő ösvényén. A tétel kezdeti misztikus témái kissé jobb kedvre derí­tenek, de sajna ez gyorsan "csillapodik", ahogy ez a szám is szinte unalomba fullad. Kis túlzással talán azt is állí­thatnám, hogy semmi olyat nem kapok, amit eddig nem hallottam volna tőlük, vagy elődeiktől. De még ez sem lenne gond, ha magával ragadó módon gabalyodnék bele a tételekbe....de sajna erről szó sincs.A tétel harmadik harmadában található a szóló előtt egy rövidebb kiállás, amire már majdnem bólogatni kezdtem, de a szóló bejövetelével már nem éreztem erre semmiféle késztetést. A Wake Up Dreaming Black megint kicsit gyorsabb (persze messze nem mondható gyorsnak), de azért túlzottan ez sem lendületes a kiállások miatt. A refrén már annál inkább, végre egy jól eltalált darab. Kár, hogy az egész tételből csupán ennyi, ami felkeltette a figyelmemet. A következőDragonfly nyitótémája is valahonnét ismerősként köszönt vissza. És természetesen középtempós. Akárhogy is, eddig ez nagyon puding. Megint csak a refrén az, ami feledteti kicsit ezt a gyengélkedést - az erős kórusámogatást élvező rész élvezetessé teszi a tételt, bár valahogy sehogy sem illik a verzékbe. Minden esetre én í­gy érzem. A Thorn Without A Rose a kötelező lí­ra. Hát most nagyon őszinte leszek: ennyi nyomorult középtempós tétel után én mindenre vágynék, csak lí­rára nem. Ha eddig söprő lendületű tételek zöme sodort volna magával, akkor illendő lenne egy "megállónyi" lí­ra, de ez itt nagyon nem kellett volna. Még akkor is, ha idővel a lí­rai szemlélet középtempót vesz vel. Azért a refrén megint jól meg lett csinálva - keserű pirula... A furcsa cí­mű 9-2-9 folytatja az előzőekben megszokottakat, annyi kis plusszal, hogy mintha valami sampleres szutyok is beleépülne a gitárriffek közé. A Speedhoven elején hirtelen felugrok a laptopom elől és felordí­tok, hogy VÉGRE!!! Erre miért kellett ennyit várni??? Aztán a kezdeti örömöm le is lanyhad, amikor csak ének-dob-szinti kiállással lelassul a téma. De amikor az egyébként szarul lekevert duplalábdobokkal bejönnek a gitárok és valami Hammond szerű szinti, akkor megint felcsillan a remény a szememben. A tétel végén kapom csak megint fel a fejem egy "tralalalá - tralalalá" énekes résznél...hmmm...jól szólt, tetszett is, de hogy ez ide minek??? Aztán a szám végére majdnem olyan érzésem van, mintha a fiúk jobban unnák, mint én... A Dead Or Rock-ról nincs mit mondanom, teljességgel hidegen hagyott... Aki szereti a rock-ot, annak talán ez is tetszeni fog, én simán töröltem volna a cd-ről... A már korábban emlí­tett bónusz zárótétel pedig megint a "futottak még" kategóriába tartozik...

Pontszám: 5.5