Aghora: Formless

írta Philosopher | 2008.07.21.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Dobles Records

Weblap: www.aghora.org

Stílus: progresszí­v metal

Származás: USA

 

Zenészek
Santiago Dobles - gitár Diana Serra - ének Alan Goldstein - basszusgitár Alex Meade - gitár Giann Rubio - dob
Dalcímek
1. Lotus 2. Atmas Heave 3. Moksha (Liberation) 4. Open Close the book 5. Garuda 6. Dual Alchemy 7. Dime 8. 1316 9. Fade 10. Skinned 11. Mahayana 12. Formless 13. Purification
Értékelés

Ekkora hibát!!! 1999 óta (ekkor jelent meg az Aghora debütje) nem telt el úgy hónap, hogy ne kerestem volna valami infót a zenekarról. Évekig néztem a nem updatelt honlapjukat, kutattam, hogy van-e esély egy új lemezre, örömömben felrikkantottam, ha valami kis koncertre összeállt a csapat... de semmi egyéb, teljesen széthullottak. Aztán egyre kevesebbet néztem rájuk. Most meg valahol a neten olvasom, hogy a 2006-os Formless albumuk mekkorát szakí­tott, és már í­rják is a következő album dalait, sőt már 10 tétel tömör váza el is készült... Hát volt nagy fejverés itthon. Természetesen azonnal beszereztem az albumot, és í­me a kritika: Hat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a legendás debütalbumot folytassa a kivételesen tehetséges amerikai progresszí­v metal zenekar, az Aghora. Úgy tűnt már többször, hogy hamarabb kijöhet az anyag, de valami mindig történt. A legmeghatározóbb az állandó tagcserék voltak. Ezek közül a legfontosabb Danishta Rivero énekesnő távozása volt, akit Diana Serra váltott a csapatban. Aztán végül 2006-ban sikerült kihozni az albumot, ami sok tekintetben hasonlí­t a debüthöz és sok tekintetben felülmúlja azt. A másik számottevő változás a basszer, Sean Malone (Cynic, Gordian Knot) távozása volt, hiszen rengetegen az ő ultratechnikás játéka miatt fedezték fel és szerették meg a bandát. Aggodalomra egyébként semmi ok, hiszen Alan Goldstein a basszusgitáron remekül teljesí­t, bár Sean rendkí­vüli játéka kissé hiányzik. Elődjéhez hasonlóan mind bundozott, mind bund nélküli gitárokon is "megszólal" az albumon. Kétségeket elhessegetni tessék csak belehallgatni mindjárt a kezdő Atmas Heave, vagy később a Dual Alchemy számba. A dob mögött részint továbbra is ez ex-Death ütős, Sean Reinert püföl, aki játékával az egykori klasszikus témáit idézi. A debüthöz képest jóval komplikáltabb ritmusképletekkel operál, és a hangzás valami mennyeien jól lett eltalálva a dobokhoz. A lemez dobtémáit az akkori új dobos is játszotta a stúdióban (pont a felvételek előtt volt a doboscsere). Az akkori új ütős Giann Rubio (volt... azóta megint volt egy doboscsere ;-)). Neki is köszönhető, hogy az album keményebb lett, mint az elődje. "Fiatalos és durva" , í­gy jellemezték társai a váltás alkalmával. Ami az első albumnál egyetlen gyengeség volt számomra, az a folytatásnál egészen új fordulatot vett. Danishta éneke számomra néhol kissé erőtlennek bizonyult, egy-két helyen túlontúl magas volt számára. Szép hangja van, éterivé varázsolta azokat a tételeket, de Serra-val nem versenyezhet. Serra jóval erőteljesebben hozza az extra magasakat is, ugyanakkor megtartja az éteri hatást is. Mí­g az első albumnál az ének - talán furcsa lesz ezt olvasni - inkább egy háttérbe sorolt "hangszer" volt, itt a Formless-ben abszolute uralkodik (amikor szerephez jut). Természetesen mivel egy prog bandáról van szó, a zenei/hangszeres csemegékkel nem versenyezhet még a legképzettebb énekhang sem. De legalább hangsúlyosabb szerepet kap, mint legutóbb. Ami még talán sokat nyomhatott a latba, hogy ezúttal Neil Kernon is erőteljesen fellépett a dalok keverésénél és a produceri munkában, nem hagyta magára a srácokat. Sztem lehet ennek valami köze ahhoz, hogy az ének most előrébb van... Serra hangja nekem az Open Close the Book számban jön be leginkább, méghozzá 2:48 körül. Ha zenétől lehet orgazmushoz közeli állapotba jutni, nos számomra ez a tétel (és a kiemelt része) kb ilyen élménnyel szolgálhat. A zene talán még komplexebb lett, mint a debütnél, és a töménytelen mennyiségű keleties témák mellett megjelentek a latin elemek is. Kissé sajnálom ezt, én kifejezetten a keleties megközelí­tés miatt imádom a csapatot, de amí­g ilyen minőségi progresszí­v zenét produkálnak, miattam még pokát is nyomhatnának. A zene egyébként jóval töményebb lett, és a debüt "szellősebb" megoldásait itt a többrétegű ritmus és szólisztikus elemek váltják fel. Eltűnt az akusztikus gitárok meghatározó szerepe, több teret hagytak a srácok a torzí­tott gitároknak. Mélyültek is, legalább 1.5-2 hanggal lejjebb mentek. Annak ellenére, hogy a zenei agy, Santiago Dobles ugye Berklee diák volt, a zene szerencsére még mindig nem fullad az emészthetetlenségbe. Sűrűbb ugyan, mint a debüt, de bőven befogadható (ebben persze az új énekesnőnek is roppant nagy szerepe van). Néhány hallgatás után is vannak már részek, amik szépen megmaradnak (ilyen pl a fentebb már emlí­tett Open Close the Book). Dobles technikája egyébként elismerésre méltó. A rengeteg arpeggio-t játszi könnyedséggel hozza, ritmus megoldásai kivételes kreativitásról tesznek tanúbizonyságot és szerencsére nem akarja bebizonyí­tani egy számon belül, hogy az összes klasszikus skálát ismeri. 😉 Ha a youtube-on rákerestek, láthatjátok, hogy micsoda technikás egy srác! A rengeteg zseniális tétel illetve megoldás között csak két érdekességet emlí­tenék meg (a számok boncolgatását kihagyva. Mindenki fedezze fel benne a saját Eldorádóját): - a 1316 a szakmának mindenképpen érdekes lehet, hiszen 13/16 a ritmikája. Aki valaha már fogott gitárt a kezében, illetve püfölt már dobot, az tudhatja, mennyire lehetetlen egy ritmus ez... még asztalon újjal kikoppintgatni is valami fájdalom 😀 😀 😀 - a "Dime" cí­mű instrumentális tétel főhajtás Dimebag Darrell előtt, mivel Santiago nagy rajongója volt a tragikus körülmények között elhalálozott gitárosnak.

Pontszám: 9.5