Solar Scream: Divider
írta garael | 2008.07.15.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Solar Scream korábban egy jól sikerült Ep-vel már jelentkezett lapunk hasábjain, s jóllehet, az általuk képviselt stílus nem nagyon illik bele lapunk profiljába, a kislemezen tapasztalat minőség kedvet adott a már elkészült nagylemez ismertetéséhez. A kiérlelt művészi koncepcióval - a neohorror hullám kedvelt színösszeállításával montázsolt weblap és borító ugyanolyan sokszínűséggel rejti magában az értékeket, mint a lemezen szereplő szerzemények. No persze ne gondoljon senki holmi grindcore-os gore metalra: a felhangzó daloktól távol áll az öncélú dara, itt inkább az legondolkodtató szemlélődés a szerzemények fő szervező eleme, melyekben azonban ugyanúgy megtalálhatjuk a dühös kitöréseket, mint az andalító pszichedeliát. Nem is igen lehet bekategorizálni a csapat zenéjét - pedig hát ugye, mi kritikusok szeretünk "tiszta lapokkal" játszani - , ám a hatások néha, egyfajta reinkarnált formában fel-feltűnnek a riffek és a dallamok között. A Paradise Lost mindenestre biztos nagy kedvenc - jóllehet a fiúk által játszott riffhalmazok gyakran a modern metal irányába mutatnak, a hangulati árnyaltság miatt pedig néha egy-egy stoner csapat neve is beugorhat. Ami változás a kislemez óta, a dalok, ha lehet így fogalmazni, kissé direktebbek, egyértelműbbek lettek, jóllehet messze állnak a lineáris vonalvezetéstől. A riffek által meghatározott keménységet remekül oltják a nagy progresszív bandák örökségén - elsősorban a Psychotic Waltzot említeném - felnőtt dallamok, melyek a hangulatteremtés fő eszközei. Néha, a dühös staccato riffek és az elszállós dallamok adnak egyfajta Nevermore-os deja-vu -t is- talán ezért is érzem egy kicsit "metalosabbnak" is az albumot, mint kisöccsét. A gótikus hatások persze jelen vannak, de a mélabút inkább a tenni akarás lendülete váltja fel. A szerzeményeken belüli váltások első hallgatásra kissé ötletszerűen következnek, ám többszöri meghallgatásra a "dramaturgia helyre áll", és a kaotikusság helyét átveszi a finom progresszivitás: ezt persze nagyban megkönnyíti az olyan első halllásra is sláger refrén, mint ami a Heart Caved Into Mine-ban is található. A vitarthatatlan dallamérzék az érdekes tört ritmusok közé is finom hallgathatóságot csempész, sokszor szinte filmzenei hangulattal borítva a kemény riffek adrenalin fokozó dübörgését. Talán a dallamok megfogalmazása, talán a váltások finomsága miatt egyfajta optimista szemlélet árad a dalokból, bár a szövegekbe még nem volt időm elmerülni, hogy mennyire követik a zenei interakciót.Külön öröm volt számomra a lassú, szinte Black Sabbath-os riffekkel felvezetett Over, mely a maga egyszerű slágerességébe egyszerre idézi Nick Cave-et és a Paradise Lost-ot. A hasngszeresek munkáját csak dícsérni tudom, remekül helyt állnak a komplexitás mezején, az énekes, Harich Gábor hangja pedig észrevehetően fejlődött a kislemez óta: szerencsére nem megy bele azokba a csapdákba, melyek egyébként csábító hatásvadászattal mutathatnának hamis utat.
Legutóbbi hozzászólások