fbpx

Judas Priest: Nostradamus

írta garael | 2008.06.19.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Sony

Weblap: www.judaspriest.com

Stílus: Heavy metal

Származás: Anglia

 

Zenészek
Rob Halford - ének K. K. Downing - gitár, vokál Glenn Tipton - gitár, billentyűs hangszerek, vokál Ian Hill - basszusgitár Scott Travis - dobok Vendég: Don Airey - billentyűs hangszerek
Dalcímek
Disc 1 1. "Dawn of Creation"* - 2:31 2. "Prophecy" - 5:26 3. "Awakening" * - 0:52 4. "Revelations" - 7:05 5. "The Four Horsemen" * - 1:35 6. "War" - 5:04 7. "Sands of Time" * - 2:36 8. "Pestilence and Plague" - 5:08 9. "Death" - 7:33 10. "Peace" * - 2:21 11. "Conquest" - 4:42 12. "Lost Love" - 4:28 13. "Persecution" - 6:34 Disc 2 1. "Solitude" * - 1:22 2. "Exiled" - 6:32 3. "Alone" - 7:50 4. "Shadows in the Flame" * - 1:10 5. "Visions" - 5:28 6. "Hope" * - 2:09 7. "New Beginnings" - 4:56 8. "Calm Before the Storm" * - 2:05 9. "Nostradamus" - 6:46 10. "Future of Mankind" - 8:29
Értékelés

A Judas Priest-hívők hatalmas bázisa általában a zenekar két időszakbeli csúcsproduktumának reprodukcióját várja: az ikergitáros heavy metal alapművét jelentő 'British Steel'–'Screaming For Vengeance'-, illetve a power metal etalon 'Painkiller'-éra felfrissített benyomásait. Éppen ezért kelthetett némi riadalmat az előzetes hírek szerinti rockoperás koncepció, mely a billentyűs témákkal kiegészítve egy amolyan grandiózusan kiteljesülő vállalkozást sejtetett.

Rockopera és ikergitáros heavy metal? Nagyzenekari, epikus hangzás és power riffelés? Vajon hogyan lehet ezeket az összetevőket amúgy judasosan összerázni, hogy kielégítse a régóta várt korszakalkotás magas igényeit? Ezek azok a kérdések, melyekkel jómagam is nekivágtam a duplaként megjelent albumnak, melynek jóllehet egy részét amolyan hangulati összekötőként szolgáló vokális és instrumentális átvezetések alkotják, ám tetemes mennyiségű, epikus kiteljesítést ígérő hosszúságú szerzemény is helyet foglal a majd 120 percnyi anyagon.

Kezdjük hát a végén: az album nem hasonlítható egyetlen Judas-korszak produktumához sem – egy teljesen új utakra tévedt együttes valóban kísérletező munkájának lehetünk fültanúi, mely olyan, eddig nem tapasztalt dimenzióját villantja fel a bandának, ami mindenképpen egy másfajta megközelítést kíván ahhoz, hogy megszerethessük. Felejtsük el az ikergitáros barázdabillegetést, felejtsük el a megveszekedett tempót és energiát, ám nyúljunk vissza a hetvenes évek rockérájának és az olasz opera-irodalom dallamörökségéhez, egy olyan szövegi koncepció keretében, ami tág teret hagy az érzelmi kifejtésnek és a hangulati összetevők zenei tolmácsolásának. A dalokban az epikus jelleg dominál, melynek fő szervezőelemét a dallamok adják, a riffek általában csak másodlagos szerepet játszanak a melódiák untermanjaiként.

Ahhoz viszont, hogy árnyaltabb képet kapjunk, az együttes szándékának megfelelően ketté kell választani a zenei koncepciót. Az első albumon kaptak helyet a hagyományosabb, a Judas korábbi munkásságából is táplálkozó darabok: a 'Jugulator'-ról is származható riffel felvezetett, amúgy elég monoton Prophecy (itt a dallam is a „modernkori” zenekar minimalistább megközelítését közvetíti) és a 'Screaming' szellemiségét felvonultató Persecution – ez a két dal képviseli a tempót és a tradicionálisabb Halford-éneket az egyes lemezen. Mellettük még a ragyogó, rockoperás refrénnel és a töredezett vokális témával felvezetett Revelations, valamint a filmzenei csatadobok által keretbe foglalt – kissé a szimfonikus Manowart idéző – War lép ki a megfontoltabb megközelítésből.

Külön ki kell emelni a lemez szerintem legerősebb és leggyengébb tételét: a Pestilence and Plague fantasztikus, az itáliai operavilág zenei dimenzióit felvillantó, olasz nyelvű refrénjével nyit új kapukat a Judas birodalomban, a Death pedig az ős-Black Sabbath riffelése által meghatározott, fantáziátlan és feleslegesen túlnyújtott tételével lohasztja le a figyelmet.

Az átvezetők remek lehetőséget nyújtanak a halfordi énektémák kibontásához: a szokatlan, általában mélyebb hangfekvésben előadott dallamok tolmácsolása inkább közelít a zenei koncepciónak releváns operás technikához, mint a megszokott power sikolyközpontúsághoz.

A második lemez aztán már tényleg eltér a megszokottaktól, talán a legutóbbi Judas-album, az 'Angel of Retribution' zárótétele, a Lochness idézi fel leginkább azt a muzikális teret, amiben a szerzemények helyet foglalnak. Az Exiled, Alone, Future of Mankind epikus témakifejtései remek dallamközpontúsággal varázsolnak szokatlan zenei teret, a riffeket tényleg másodlagos szerepre kárhoztatva. Különösen az Alone sikerült formabontóra: az akusztikus gitár tolmácsolta dallamokra ráépülő énektéma egyedülálló az együttes történelmében, azonnal ható, némi Haford-sikollyal megspékelt vokális előadásmódjában is örök lenyomatot éget a zenei memóriában.

A hangszeres szekció teljes mértékben a dallamok által vezérelt gondolkodásmódnak megfelelően nyújt logisztikai támogatást, a gitárok mellett a Don Airey által „vezérelt” billentyű a szimfonikus hátteret hivatott biztosítani. Halford a már leírtaknak megfelelően egy másik arcát mutatja képességeinek, ám számomra ugyanolyan klasszist nyújtva, mintha permanens padlásjáró túrán járna.

A szövegi világ szerencsére nem a jövendölések általi világot festi le: a középpontban egy mindennapi, ám jóstehetsége által szenvedő férfi érzései állnak, kinek inkább teher, mintsem áldás a jövőbelátás képessége. Nem véletlen hát a rengeteg zenei hangulati árnyalat és az aprólékos, kissé szellős megközelítés, a billentyűk által teremtett ezerszínű muzikális metafora.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások