Uriah Heep: Wake The Sleeper

írta Hard Rock Magazin | 2008.06.17.

Megjelenés: 2008.

Kiadó: Universal Music

Weblap: www.uriah-heep.com

Stílus: hard rock

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Mindig nagy öröm és még nagyobb izgalom kézbe venni egy olyan albumot, melyet a rock valamelyik nagy "dinoszaurusza" jelentet meg. A feszültség és a várakozás pedig csak fokozódik, ha egy olyan zenekar produktumáról van szó, amely 10 éves szünet után állt elő új munkával. A Uriah Heep a Deep Purple, a Black Sabbath és a Led Zeppelin mellett nőtt fel, de hatalmas sikerei ellenére sohasem érte el az emlí­tett csapatok népszerűségét. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a Heep valahogy benne ragadt az undergroundban. Dalaikat -néhány kivételtől eltekintve- jóval kevesebbet játszották a rádiók, mint a kortársakét és annak ellenére, hogy az elmúlt majd négy évtizedet -kisebb szünetekkel megszakí­tva - szinte folyamatosan végig "gályázták", koncertjeik nem vonzanak annyi nézőt, mint például a Deep Purple előadásai. Természetesen az idősebbek emlékezhetnek néhány olyan albumra és dalra, melyek minden bizonnyal megmaradnak az örökkévalóságnak. Az 1971-es Salisbury, vagy a szintén ebben az évben megjelentetett Look At Yourself minden elvetemült gyűjtő polcán ott dí­szeleg. A July Morning cí­mű örökbecsű darabot pedig egyenesen a Deep Purple, Child In Time-jával szokás egy lapon emlegetni. A Gerry Bron producer és Ken Hensley billentyűs által 1969-ben életre hí­vott zenekar szinte évente változó felállásban 1971 és 1998 között húsz stúdió albumot jelentetett meg, melyek borí­tóin mindössze egyetlen mindvégig ismétlődő nevet találunk. Mick Box gitáros neve mára már egyet jelent a Uriah Heep-ével. Jómagam a csapatot az 1982-es Abominog lemez által ismertem meg. 13 éves voltam és -mivel nem rendelkezem túl nagy kézügyességgel - napokig próbálkoztam a borí­tón található ördögfej lemásolásával, mondanom sem kell, nem túl nagy sikerrel. Bár grafikai kí­sérletezéseim nem vezettek túl sokra, a napokig tartó "Heepelés" arra jó volt, hogy - mivel a rajz közben egyfolytában a lemezt hallgattam - nagyon közel kerüljön hozzám a muzsika. A nagy í­vű dallamok, kemény alapok és az utánozhatatlan vokálok zenekarává vált számomra a Uriah Heep. A csapat 1998-as Sonic Origami cí­mű munkája után, pályafutása legnagyobb album készí­tési szünetét követően rukkolt elő a Wake The Sleeper cí­mű dalgyűjteménnyel. Aki volt olyan szerencsés, hogy március 27.-én részt vegyen a zenekar koncertjén már í­zelí­tőt kaphatott abból, hogyan is képzeli Mick Box és társulata a XXI. század Uriah Heep-jét. A Petőfi Csarnokban tanúi lehettünk a két részletben összesen 33(!!!) évet lehúzó Lee Kerslake dobost felváltó Russel Gilbrook parádéjának, mely után elkönyvelhettük, hogy időnként egyetlen tag cseréje is új életet lehelve, csodákat tud művelni. Ezen állí­tás jogossága az új album hallgatása közben csak megerősödött bennem. A lemez indulásakor szinte meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában. Először nem is akartam hinni a fülemnek. A cí­madó Wake The Sleeper olyan olyan keménységgel, lendülettel érkezik, mely bármelyik mai csapatnak is dicsőségére válna. A nóta tulajdonképpen instrumentális, énektémája mindössze a cí­m ismétlésére és a Heep védjegykén is értelmezhető "áááá"-zásra szorí­tkozik. Irgalmatlan két lábdobos ritmizálás, óriási tekerések a gitáron. Három és fél percnyi fejleszakí­tás. A következő Overload -ban folytatódik a pezsgés. Itt már a hangszerek támadásán kí­vül az hangszálak munkájára is oda kell figyelnünk. Méghozzá nagyon, mert Bernie Shaw olyan énekdallamot hoz, amely a régi klasszikus albumoknak is dicsőségére válna. Lehengerlő szerzemény, melynek hallgatása közben olyan érzésem van, mintha egy most kezdő, fiatalokból álló, erőtől duzzadó csapat bemutatkozó albumát hallgatnám. A Tears Of The World tovább fokozza a már szinte fokozhatatlan hangulatot. Ez a pár perc tökéletesen megmutatja, hogyan kell 2008-ban eljátszani egy olyan dalt, amely akár egy 1972-es lemezen is elférne. A klasszikus nótákat idéző dallamvezetés, az előző két dalból "megörökölt" elképesztő lendület minden másodpercén érződik, hogy a muzsikusok nagyon ott voltak fejben és lélekben amikor ez az album készült. A hármas sokk hatás után nagyon jól esik a Light Of Thousand Star nyugalma. Szó sincs persze ellágyulásról. Mindössze picit lassul a tempó, finomabbra "állí­tott" a hangszerelés. Nagyon kellemes, igazi Heep , csakúgy, mint a következő Heaven' Rain, mely bluesos alapjával, és szaggatott ritmizálásával ragadja üstökön a hallgatót. A Book Of Lies megtartva a lemez egészére jellemző dallam orgiát,kissé keményebb vizekre evez, mí­g a What Kind Of God a régmúltat idézi. A folyamatosan zakatoló, induló szerű pergődob, a nagy í­vű dallamok, mind-mind a 70-es évek világát idézik. A Ghost Of The Ocean megint felpörgeti a hangulatot, de valahogy itt mintha egy pillanatra az önismétlés csapdájába esne a zenekar. Semmi baj a dallal, de olyan, mintha ezen a lemezen már találkoztam volna vele. Ezzel szemben az Angels Walk With You lí­raian induló, majd bekeményedő témája visszahozza a változatosságot a korongra, a Shadow képében pedig ismét egy olyan tételt kapunk, melynek lüktetése és azonnal dúdolható gitárdallama által a hetvenes évek és a mai kor tökéletes rockzenei keresztmetszetét kapjuk. Az albumot záró War Child már nem szolgál meglepetéssel. Jól felépí­tett, kemény, szigorú darab, amely tökéletes befejezése ennek a remekül sikerült korongnak.

Pontszám: 9