Journey: Revelation

írta Hard Rock Magazin | 2008.06.07.

Megjelenés: 2008. június 3.

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.journeymusic.com

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Neal Schon - gitár, vokál Ross Valory - basszusgitár, vokál Arnel Pineda - ének Dean Castronovo - dob, vokál Jonathan Caine - billentyűs hangszerek, vokál
Dalcímek
Disc 1 1. Never Walk Away 2. Like A Sunshower 3. Change For The Better 4. Wildest Dream 5. Faith In The Heartland 6. After All These Years 7. Where Did I Lose Your Love 8. What I Needed 9. What It Takes To Win 10. Turn Down the World Tonight 11. The Journey (Revelation) Disc 2 1. Only The Young 2. Don't Stop Believin' 3. Wheel In The Sky 4. Faithfully 5. Any Way You Want It 6. Who's Crying Now 7. Separate Ways 8. Lights 9. Open Arms 10. Be Good To Yourself 11. Stone In Love
Értékelés

Mielőtt belefognék az új Journey album boncolgatásába, pár szót szólnék arról, hogy milyen sokféle füllel lehet egy-egy albumot meghallgatni. Vannak olyan csapatok, ahol az ember állandó megújulást vár, folyamatosan az új ötleteket, zenei megoldásokat keresi, és annak hiányában panaszának ad hangot (pl. Dream Theater). Olyan csapatok is akadnak bőven, melyektől soha semmilyen újdonságot nem várunk, sőt...Kifejezetten meg lennénk ijedve, ha egy-egy AC/DC, vagy Motörhead lemez hallgatása közben az új zenei trükkökre, és kifinomult zenei fikcsikre kéne koncentrálnunk. A Journey munkássága nálam e két kategória metszéspontján található. Nem bánkódnék, ha új elemeket épí­tenének muzsikájukba, de már régen tudomásul vettem, hogy erre semmi esély sincs, és most már azt gondolom, hogy jól is van ez í­gy! El kell fogadnunk, hogy Neal Schon és gárdája egyszer rábukkant az útra, és -bár zenészi kvalitásaik és talán vágyaik is - megengednék, hogy folyamatosan továbblépjenek, a hatalmas siker és ez által a közönség igénye szükségtelenné teszi a "variálást". Aki esetleg látta a Rocksztár cí­mű nagyszerű filmet az jól emlékezhet egy jelenetre, amikor a szupersztár státuszban leleledző zenekar gitárosa kiosztja az új ötletekkel előálló, a csapatba nem rég került énekest. Elmeséli neki, hogy a csapatnak van egy hatalmas rajongó bázisa, amelye mindig a megszokott minőséget szeretné kapni, ők pedig azért vannak, hogy szórakoztassanak és kiszolgálják ezt az igényt! Szóval nincs változás... A Journey esetében is pontosan erről van szó. Lapunk hasábjain is sokszor alakult ki vita a zenekar utóbbi években végrehajtott énekes váltásairól. Sokan kedvelték az istenségnek kikiáltott Steve Perry után következő Steve Augeri-t, néhányan pedig az őt rövid időre felváltó Jeff Scott Soto-ra, és az ő -az előzőektől jelentősen különböző - hangjára és stí­lusára esküdtek. Amikor kiderült, hogy Arnel Pineda áll ezentúl a mikrofon előtt, sokan felháborodásuknak adtak hangot, miszerint egy Perry kópiát igazoltatott a csapat. A lemez ismeretében most már bátran kijelenthetem, hogy a plágiumot kiáltóknak nincs igazuk. Schon-ék mindössze a fenti fejtegetés szellemében gondolkodtak. Kellett egy ember, aki képes volt azokat a dalokat elénekelni, melyek egy nagyon speciális orgánumra í­rtak. Kellett egy ember, akinek a hangja "ismerős", és ez által a rajongóknak azonnal elfogadható. Arnel Pineda ezek alapján (is) tökéletes választás. Hangszí­ne nagyon hasonló Steve Perry-éhez, de mégis önálló stí­lussal bí­r. Személyében egy kialakult zenei világhoz megtalálták azt az embert, aki tökéletesen tudja produkálni a jelent, és reprodukálni a múltat. A Revelation véleményem szerint a Journey egész életművének egyik legjelentősebb alkotása. Minden pillanatából süt, hogy a zenészek jól érezték magukat a stúdióban. Az új taggal új élet is költözött az régi szí­vekbe. A dalok a fent emlí­tett kereteken belül ötletesek, és tökéletesen kivitelezettek. A kezdő Never Walk Away mindjárt nagyon üt. A vezérdallam természetesen ismerősnek hat, de ez egyáltalán nem érdekes. Azonnal dúdolható, és messzire repí­ti hallgatóját. Amikor először hallgattam éppen főztem, és ritmusára annyira elkezdtem bólogatni, hogy körülbelül két kanállal több sót szórtam a jó kis levesbe, mint amennyit az igényelt volna. A második dal -egy szerintem pici szerkesztési hiba következtében - nem viszi tovább a lendületet. A Like A Sunshower lí­rája a legjobb ilyen jellegű Journey percek közé tartozik. Ez a dal mindent elmesél arról, hogy miért is állhat ez az ember a mikrofon előtt. Érzékenyen, túlfűtötten énekel, tökéletesen megkoronázva a zenekar által "alátolt" blúzos alapot. A Change For Better gitár bevezetőjéről Eddie Van Halen jutott eszembe. De csak egy pillanatig, mert máris érkezik a tipikus csipegetős Schon riff, mely alá Castronovo egy első hallásra egyszerűnek tűnő, de valójában nagyon is agyasan felépí­tett ütemet pakol. A nóta szintén telitalálat. Már látom magam előtt a megvadult közönséget, ahogy kórusban üvölti az azonnal betaláló refrént. Azután érkeznek az én perceim. A Wildest Dream az egyik első dal volt, mely a lemezről publikussá vált. Már akkor is tetszett, de most...Ez a nóta nálam minden idők három legjobb Journey szerzeménye között szerepel. Kemény, pörgős, a szitáréra emlékeztető hangzással megbolondí­tott gitár alapok, sok váltás, briliáns gitárszóló, és egy mindent elsöprő lendülettel éneklő Pineda jellemzi ezt a nótát. Valószí­nűleg majd a "megúnhatatlan" kategória zászlóshajója lesz! A Faith In The Heartland albumra helyezése érdekes választás. Ez a szerzemény már jelen volt az előző -még Augeri közreműködésével megjelent Generations cí­mű albumon is. Valószí­nűleg ez a nóta volt az, amely a csapat tagjainak a legjobban tetszett az -egyébként nem túl jól sikerült - lemezről. Kellemes középtempójú darabról van szó, melynek legnagyobb erénye, - mint a zenekar oly sok munkájában - az énekdallamokban rejlik. Az "újrafelhasznált" nóta után ismét egy lí­ra következik, mely a legszebb hagyományokat követi. Az After All These Days remek bizonyí­téka annak ,hogy Arnel Pineda mennyire jó választás volt. Olyan érzéssel, átéléssel hozza a dalt, hogy azt -bocsásson meg nekem minden ős fan - maga a nagy Perry sem tudta volna jobban. Sőt...! Az Aor műfaj csúcsára 2008-ban kiszemelt dalok sorába sorába illeszthető a következő, Where I Did I Lose Your Love. Ismételni fogom önmagam: dallamok, dallamok, dallamok! Hátborzongatóak, felemelőek, azonnal dúdolhatóak, szépségesek! Huh! Egy sima, egy fordí­tott! Ismét egy lí­rai szerzemény érkezik, mely egy újabb telitalálatként értelmezhető. Itt már szinte hallom, hogy koncerteken a közönség hangos Arnel, Arnel, Arnel kiáltásokra ragadtatja magát. What It Takes To Win a cí­me a dalnak, amely talán -ha lehet ilyet mondani - az album legkevésbé izgalmas szerzeménye. Persze a dallamokkal, a játékkal itt sincs a világon semmi baj (hogy is lehetne) egyszerűen csak -csúnyán fogalmazva - "nem jön át" annyira, mint az őt megelőző szerzemények! A lemez végéhez közeledve egy újabb lassú tétellel találkozhatunk. A Turn Down The Light Tonight -ot talán egy egyszerű tőmondattal tudnám a legjobban jellemezni. Nagyon szép. Az új dalok sorát a Journey (Revelation) cí­mű instrumentális szerzemény zárja, melynek elején Arnel mintegy megmutatva, hogy ehhez a bizonyos forradalomhoz neki is van némi köze, áriázgat egyet, majd Neal Schon percei következnek, tökéletes lezárását adva ezzel az új korszak nyitásának. A második korongon -egyfajta ajándékként - a régi nagy slágereket találhatjuk, az új énekes tolmácsolásában. 11 örökzöld, a régi hangulattal, új kivitelben.

Pontszám: 10