Jorn Lande: Lonely Are The Brave

írta garael | 2008.06.02.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.jornlande.com

Stílus: hard rock

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Jorn Lande menthetetlenül korunk egyik legnagyobb heavy metal/ hard rock énekese, hangja kiállta a metal több stí­lusából adódó követelmények alkotta elvárások próbáját, ráadásul olyan szinten, mely újabb etalont állí­tott az őt követők elé. Lehet persze azon vitatkozni, hogy a sok stí­lusbeli szereplés nem forgácsolja-e szét a tehetséget, ám addig, amí­g olyan produktumokkal képes előrukkolni, mint amivel eddigi alkotásaiban találkozhattunk, semmi okunk nem lehet panaszra, főleg amellett, hogy képes volt az olyan underground csodákban rejlő potenciált is felismerni, mint a Beyond Twilight, vagy az azóta legendává nemesült Ark. Tudom, vannak olyanok, akik még most is a "Frigyládában" megismert ténykedését sí­rják vissza az énekesnek, ám szerintem azóta mind a már emlí­tett Beyond Twilight-ban, mint saját szólóalbumán, a 2006-ban számomra az év albumát jelentő Duke-ban meg tudta haladni azt a szintet, melyet talán a nosztalgia máza is még magasabbra segí­tett. Lande szerencsére jól tudja, hogy a siker nem lehet egytámaszú: zenésztársait képes volt mindig úgy megválasztani, hogy azok nemcsak kiszolgálni, de növelni is tudják a teljesí­tményből eredő élvezeti értéket. Jorn Viggo Lofstad gitárjátéka mára már ugyanolyan jellegzetes, mint sok hasonló gitárhős-társáé: ráadásul olyan logisztikával támasztja alá a Jorn-i hangot, mely ha kell, képes kiemelni is annak fantasztikus árnyalatait. Itt van hát az új soralbum, mely a felturbózott kedvencek, és a feldolgozás lemezeket követi, a megszokott szuperszonikus hangzással, ám azt hiszem, kissé többrétűen, mint amit a Jorn szólóktól megszokhattunk. Ugyan eddig sem volt jellemző a mesterre az optimista kicsengés, ám jelen lemez talán még a megszokottaknál is sötétebbre sikeredett, köszönhető ez az olyan új hatásoknak, melyek a Whitesnake-i hard rocktól a Black Sabbath-os dehumanizáció felé tolták el az alkotást. Ebbe persze belefér a nyitószám Coverdale-es világa, ám a War Of The World már inkább idézi Lofstad anyabandájának, a Pagan's Mind -nak hideg technokrata megközelí­tését, mely után a Shadow People nyomasztó kezdése bontakoztat ki egy olyan Dio dalvirágot, melyet a jó öreg Ronnie is csak jobb napjaiban í­rt. Igazán ebből a szerzeményből is kijön, micsoda hangja van Lande-nak - jóllehet alapvetően más árnyalatban énekel, mint Ronnie, mégis, jó szí­nészként, pusztán frazí­rokkal képes megidézni akármilyen, tőle távol álló figurát. Ezután azonban egy leheletnyivel még súlyosabb percek következnek: a Soul Of The Wind a Sabbath Dehumanizer albumát idéző, borzongató , hideg sejtése dermeszti jégbe a hallgató lelkét, az Iommi-s riffek fantasztikus élethűséggel idézik meg a szombatisták kriptaszagú légkörét. Itt kérem szó sincs hard rockos viháncról, ez a tonnás ütemek nyomasztó dimenziója, ahol Jorn dallamai jelenthetik a fogódzkodót. A Man On The Dark hagyományos, félprogresszí­v "salátatál", melyben minden megtalálható, ami az eddigi Lande szólókat jellemezte., majd a Promises veszi ismét keményebbre a hangnemet zakatoló, felkorbácsoló ütemeivel, ám ennek dallamát nagy slágerében, a Sunset Station-ben már elsütötte egyszer az énekes. A végén ismét kapunk egy jó adag deja vu-t : a Hellfire ugyanis nem más, mint a Jorn-os Beyond Twilight album nyitószámának besúlyosí­tott változata, fantasztikus riff-dallam párharrccal, doom- oló szenvedéllyel, depresszí­v, ám mégis élvezetes refrénnel, Tony Iommi szellemét megidéző ütemekkel.

Pontszám: 8