Communic: Payment Of Existence

írta Philosopher | 2008.05.19.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Nuclear Blast Records

Weblap: www.communic.org

Stílus: prog/thrash

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Oddleif Stensland - gitár, ének Tor Atle Gabrielsen-Andersen - dob Erik Mortensen - basszusgitár
Dalcímek
1. On Ancient Ground (08:44) 2. The Abandoned One (08:45) 3. Becoming Of Man (07:54) 4. Payment Of Existence (07:32) 5. Through The Labyrinth Of Years (05:39) 6. Raven's Cry (08:18) 7. Unpredictables Of Life (06:39) 8. Stone Carved Eyes (09:11)
Értékelés

Nos, a Communic egy olyan szerencsés zenekar, hogy fiatal volta ellenére minden eddigi albumukról megemlékeztünk. A debüt Conspirancy-t jómagam követtem el, mí­g a Waves...-t Gari-doki barátom. Abban mindketten egyetértettünk, hogy nagyon erősen kezdtek a srácok a debüttel, viszont a folytatás értékelésénél már különbözött a véleményünk. Az új album ismét arra a sorsra jut, hogy én veszem górcső alá... Amikor a zenekar megjelent a szí­nen mindenki egy emberként ordí­totta, hogy "Vazz, mekkora Nevermore klón!!!" . Két csoport alakult ki: 1. Az okoskodók: akik nem hajlandóak elfogadni egyetlen klón-bandát sem, megmagyarázzák, hogy micsoda tehetségtelen az a csapat, aki még egyedi hangzást sem képes kitalálni, csak egy jól kitaposott ösvényen hajlandó haladni. Feltételezem az összes "okoskodó" remekül gitározik, gondolataikat pedig minden gond nélkül ki tudják fejezni hangszerek segí­tségével... 2. Az élvezkedők: akik örülnek, hogy szeretett zenekarukhoz hasonló végre megjelent a szí­nen, hiszen ebből a zenéből tényleg csak egy van, bőven megfér mellette (alatta) egy kis utánérzés. Őket szokták néha "igénytelennek" nevezni. Nos, saját magamat valahol a két tábor közötti "törvényenkí­vülinek" tekintem 😀 😀 :D, de ha őszintén belegondolok, akkor inkább tartozom a kettes csapatba, mintsem az egyesbe. Számomra sosem okozott túl nagy gondot, ha egy zene már-már botrányos mértékben hasonlí­tott egy másik zenére. Mi a legrosszabb, ami történhet? Nem hallgatom meg... A Communic 2008-as albuma a várakozásokkal ellentétben nem egy Nevermore riffel indul, hanem egy akkora Slayer ritmussal, amit még a jó öreg Kerry King is csak nyelvcsettintéssel illethetne. Az On Ancient Ground kezdőriffje amolyan God Hates Us All korabeli Slayer gyöngyszem. Hááát, őszintén mindenre számí­tottam, csak erre nem 😀 😀 :D. Aztán természetesen az ének belépésével már kevésbé a trash legendákra hajaz a norvég fogatunk - Oddleif hangja túlontúl hasonlatos Dane mester hangjához. Meglepő módon azonban úgy vettem észre, mintha a Communic megpróbálna saját utat keresni és kevésbé majmolni az Isteneket. Az albumon egyébként egyetlen tétel van csak 7 perc alatt, ennek ellenére mindjárt az első számnál feltűnik egy-egy riff vég nélküli ismételgetése, ami kissé nyomasztó í­gy mindjárt az elején. A második tétel, a The Abandoned One kezdő taktusai, mintha valami ős-Sabbath riffsor "Communicesí­tései" lennének. Természetesen ez gyorsan átalakul, viszont ez nem sokat segí­t a tételen. Valahogy nem kelti fel az érdeklődésemet. Nincsen benne olyan rész, ahol - az előző két album rengeteg hangulatához hasonlatosan - libabőrössé válna az alkarom. A következő tételnél, a Becoming Of Man-nál kaptam fel először a fejemet. Eddig csak úgy ment az album, igazán nem volt benne sok minden, ami az érdeklődésemet felkeltette volna. A hármas tétel azonban amolyan Tiamat átérzéssel kezd akusztikus gitárokon, amikre atmoszférikus billentyűk tesznek varázslatos összhangzatokat. Aztán olyan két perc környékén végre megjön a szikra. No, az ilyen részek miatt szeret(t)em a zenekart. A nyugis részt egy üvöltés fejezi le, majd zakatolós, megtört ritmusú riffek szántják fel a hallójárataimat. Viszont innét az átvezető kicsit modorosra sikeredett, kissé erőltetettnek érzem. Részemről továbbdolgoztam volna a zúzdát. Sajnos egész 5:13-ig mindenféle hangulatfestő részek következnek, és a zúzda csak most jön elő újra. Úgy gondolom a durvább riffekben jóval több volt, mint amit a zenekar kihozott belőle. A cí­madó tétel ugyancsak ismerős dallamokkal kezd - valahol már tutira hallottam ezt a riffet. A lendületesebb kezdés aztán sajnálatos módon megint megtörik, és - részemről - az unalomba fullad. A sok melankolikus résszel egyszerűen megölik ezt az albumot. A lendület az, amit kiirtanak ezekkel a lassú átvezetőkkel. A két és fél percnél hallható rövidke szóló is sokkal jobban elsülhetett volna, de a dallam kidolgozása helyett egy fura váltással rontják tovább az amúgy is gyenge előadást. A szólók szimplán túl egyszerűek és ötlettelenek. Az album további boncolgatására nem kí­vánnék több időt fecsérelni - egyszerűen nem éri meg. Ahol netán felütné a fejét egy-egy jobb tétel, azt kidolgozatlanul hagyva "rohannak" valami fura átvezető felé.

Pontszám: 5.5