Tiamat: Amanethes

írta Tomka | 2008.05.18.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.churchoftiamat.com

Stílus: gothic/doom metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Johan Edlund - ének & gitár (ex-Treblinka (Swe), ex-Expulsion (Swe), LucyFire, Dark Age, Ayreon) Thomas Wyreson - gitár Anders Iwers - basszusgitár (Desecrator (Swe), Ceremonial Oath, ex-In Flames, ex-Cemetary, Mercury Tide) Lars Skjöld - dob
Dalcímek
1. The Temple of the Crescent Moon 05:33 2. Equinox of the Gods 04:35 3. Until the Hellhounds Sleep Again 04:07 4. Will They Come? 05:13 5. Lucienne 04:41 6. Summertime Is Gone 03:53 7. Katarraktis Apo Aima 02:43 8. Raining Dead Angels 04:18 9. Misantropolis 04:13 10. Amanitis 03:21 11. Meliae 06:11 12. Via Dolorosa 04:06 13. Circles 03:48 14. Amanes 05:29
Értékelés

A melankólia formái - akár ezt a cí­met is adhatták volna legújabb albumuknak a svéd, gótikus metalban utazó istenségek. Érdekes megfigyelni, hogy ez az érzésvilág, hangulat, vagy akár esztétikai jellemvonás milyen gyakran felüti fejét a metal zenében, ezerarcú kaméleonként burkolózva a különböző stí­lusok álruhájába. Akár muzikális koncepcióként, akár tematikaként, akár indirekt megnyilvánulási formában, például dallammotí­vumok képében, de sok esetben funkcionál ezen esszencia a zene pulzáló érzelmi központjaként, amely élettel tölti meg a (fém)zene plasztikus testét. A Tiamat új korongja esetében egész antológiát vonultat fel a különböző lehetséges variációkból, értelemszerűen egy stí­luskeverési alapelv következetes megvalósí­tásából kifolyólag. Bármilyen hihetetlen, de Edlund és csapata a metal zene történetében azon kevesek sorát erősí­ti, akik í­géreteiket betartván ténylegesen visszakanyarodtak - természetesen csak részlegesen - egykori gyökereikhez: a mordori bugyrokból előtörő muzsikát prezentáló Wildhoney éra keveredik itt a romantikus-gótikus metal ihletettségű Judas Christ/Prey irányvonallal. Ami pedig a fergeteges slusszpoént adja - amellett, hogy zökkenőmentesen operálták egybe a két, igencsak eltérő, bár egy természetes zenei folyamat által összekapcsolt stí­lust -, hogy ezen felül mindkét komponens arányait sikerült egyben radikalizálni is. Hogy egy kis reklámszöveggel kedvet teremtsünk az Amenetheshez: ez a lemez keményebb és dallamosabb, mélyebb és könnyedebb, mint bármi, amit eddig beleeresztettek a doom metal lassan hömpölygő árjába. Ez a fajta keveredés pedig áthatja az egész, eloldott lelki hangulatot reprezentáló korongot: az egyes számokban, csakúgy, mint a lemez tagolásában is megfigyelhető az akár alapszerkezetében black metal hatásokat felvonultató dalok, és a fekete románc ars poeticáját hirdető gothic metal hatású számok egymást való váltogatása, méghozzá elegáns könnyedséggel valósí­tva ezt meg. Ennek esszenciáját nyújtja a számok impozáns sorát megnyitó The Temple of the Crescent Moon: mintha csak az A Deeper Kind of Slumber lemez valamelyik dalát turbózták volna fel energiával, és a death metal vitalitásával - csupán hörgés nélkül. Kedvenc Johanunk bí­bor-puha, rekedt-mély orgánuma pedig jobb formában leledzik, mint valaha: az úthenger súlyos döngölését megjelení­tő gitártémákhoz igazí­tott agresszivitással tolmácsolja a finoman adagolt szintetizátor-dallamokat kiegészí­tő melankólia-melódiáit. Az Equinox of the Gods ugyanebben a muzikális vénában fogant számok közé tartozik: a tisztán black metalba is elférő gitármotí­vum teljes természetességgel csap át a szinte thrashes, szaggatott zúzásba - a svéd srácok mintha megtalálták volna az összes stí­lus ősreceptjét. Érthetetlen, hogy eddig miért nem használták ki Edlund hatalmas lelki mélységeket feltáró hangját ilyen mértékben: ebben az egy számban felvonultatja ugyanis az intenzivitást preferáló, durvább részekhez illő, és a Wings of Heaven módjára, szí­vhez szóló hangszí­nét is, amellett, hogy néha már hörgés közeli stádiumba csap át. Mindemellett pedig a polgárpukkasztás sem maradhat el, a kontrasztteremtés szolgálatába állí­tva: a dinamikus fémbombát egy vékony kislány hang versikéje zárja. Az Until The Hellhounds Sleep Again a "stí­lus kavalkád" jegyében az egyszerű, ám mégis érdekfeszí­tő doom metal iskolapéldáját nyújtja: lassú menetelése adja meg a ritmust a templomi hangulatot árasztó litánia-refrénhez. Egy okos szerkesztési elvnek köszönhetően, a lemezt két részre tagolja a különböző korszakok muzikális örökségét továbbvivő dalok (f)elosztása: a figyelemfelkeltés jegyében az első félidőben a pörgős, életerős nóták viszik előre az istenhí­vők hadát, hogy aztán észrevétlenül átadják helyüket az elmélyült romantikus gótikának. A Will They Come az első megnyilvánulási formája ennek: a márványba merevedett könnycsepp szépségét sugárzó, szomorúságában gyönyörű énektémák repí­tenek el absztrakt távlatok felé. Ennek a vonalnak a magasiskoláját három további nóta nyújtja: a Misantropolis, Amanitis és a Meliae triója valósí­tja meg tökéletesen a romantikus-gótikus giccs fogalmát - direkt hatású dallamaik egyszerű közvetlenségükben, és egydimenziós hangulatvilágot feltáró mivoltukban lenyűgöző szépségűek. Lekövetik a nehézből könnyűvé válás átmenetét: még a nyomasztó súlyú nyitódarab szinte agyonnyom lehangoltságával, addig a finom átvezetést biztosí­tó instrumentális dalt követő Meliae felvonultatja a nemes melankólia elviselhetetlen könnyűségét, a Pink Floyd által kanonizált atmoszféra megteremtésével - a progresszivitás jegyében fogant gitárszólóról már nem is beszélve. Ugyanezt a hangulatot viszi tovább a prog. rock könnyedségével operáló Circles is, háttérben megbúvó női énekével, és finom vonós hangszeres aláfestéseivel. Ezt a tendenciát követi még néhány dal, kisebb-nagyobb eltérésekkel, amelyek az arany középút hitvallását követik: ezek többnyire középtempóval, és szaggatott gitártémákkal pontozzák ellen a lebegő énektémákat, mint például a Lucienne, vagy a Via Dolorosa. Nem úgy a lemez két legdurvább dala, a zenekar történetének kiindulópontjához visszatérő duó: a Katarraktis Apo Aima és a Raining Dead Angels torzí­tott éneket és a hörgést felváltva alkalmazó hozzáállása akár még a Clouds szellemiségét is képes megidézni, megteremtve az egész munkásságát bejáró zenei í­vet, amely a lemez gerincét adja.

Pontszám: 8.5