Dalriada: Szelek

írta garael | 2008.05.09.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Hammer Records

Weblap: www.dalriada.hu

Stílus: folk metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Binder Laura: ének, hegedű Ficzek András: ének, gitár Németh Szabó Mátyás: gitár Kurz András: billentyűk Varga György: basszus gitár Rieckmann Tadeusz: dob
Dalcímek
1. Szelek (Intro) 2. Mégegyszer... 3. A Nap és Szél háza 4 Hajnalpí­r 5. Égi Madár 6. Hazatérés 7. Égnek Ostora 8. Hej Virágom 9. A Szikla Legendája 10. Világfutó Szél 11. Tavaszköszöntő
Értékelés

A Dalriada hazánk első számú folk metal bandája - ezen sommás megállapí­tásra persze lehet legyinteni, hogy hát hány ilyen stí­lusban tevékenykedő csapatunk van, ám maga a tény, hogy egy magyar metal zenekar az érvényesülésnek ezen, a magyar metal kultúrában oly mostoha útját választja az érvényesülésnek, mindenképpen dicsérendő. Ráadásul ha ezt ilyen szí­nvonalon képes prezentálni, mint amilyet a Dalriada képvisel, csak non plus ultra lehet az "alap öröm faktor-skálán". Teszi mindezt a csapat olyan attitűddel, mellyel sikeresen kerülik el a "magyarkodó" bandák esetleges végletes egyszerűsí­téseit. A zenekar - jóllehet kevés népi hangszert használ - , sikeresen merí­t a magyar népzene adoptálható örökségéből: a kesergő doomos lassulásából, a legényes kétlábdobos középtempójából, a szapora thrash-es, death-es vágtájából, szövegi világuk pedig egyszerre idézi a történelmi magyar népi - irodalmi műfajok - mondaeredet, mese, ballada, hajdúdal, kuruc kesergő - hagyományait , és a világban nyitott szemmel, ám nosztalgikus érzésekkel létező szubjektum gondolatait. Mi is változott zeneileg a legutóbbi album óta? Először is a dalszerzési metódus: a szerzemények rendesen feldemózva kerültek végleges formába öntésre, melyet amolyan érzelmi brainstorming előzött meg, olyan eredményt eredeztetve, melyben a zenekar tagjai összes muzikális gondolata helyet kapott. Ezáltal aztán rengeteg apró ötlet, folkos csemege képviselteti magát a dalokban, melyek í­gy egyfajta progresszí­v jelleget kapva teszik megannyi meglepetés-halmazzá a szerzeményeket. Hallgassuk csak meg a Világfutó Szél zanzásí­tott stí­lus-kavalkádját, a Nap és Szél Háza "sanzonos" begyorsí­tását, vagy az Égi Madár kétszólamúságát, egyből világossá válik, micsoda kincsestárat zsúfoltak hangjegyekbe a zenekar tagjai. A szokásos Arany János ballada-folyam elmaradt, ám kárpótlásul egy koncepciójában összefüggő triót kapunk az album közepéről. A Hazatérés folkos- balladisztikus hangvétele a P. Mobil Honfoglalás feelingjét teremti meg, nyakon öntve egy tetszetős csasztuska betéttel, az Égnek Ostora metalosabb felfogásban ad számot Attiláról, a Hej Virágom pedig cí­méhez méltóan folkos gyökereivel teremt nosztalgikus visszatekintést a kalandozásokra. A másik kisebb változás, hogy a csapat talán most használja ki leginkább a két énekesből adódó hangulatfestő lehetőségeket, melyeket a rengeteg apró ötlet plasztikusan domborí­t ki. A hangzás szerencsére remekül idomul a mondanivalóhoz: a Denevér stúdiós Töfi ezúttal is dicséretes munkát végzett, a hangszerek szépen, arányosan szólnak, eltűnt a korábbi "kása-jelleg". Az énekesek intonációja is sokat fejlődött, a szövegek érthetően, megfelelően hangsúlyozva követik a zenei hangok folyamát. Mint korábban, azért most is dallamok viszik leginkább előre a produkciót, ám a riffek talán még sosem voltak ennyire hagyományosan heavy metal os közegből merí­tve - melyen tény - legalábbis számomra - mindenképpen növeli az élvezeti faktor mértékét. Két dolog van, amin én változtatnék: a billentyű "tangóharmónikás" jellege hangulati szí­nesí­tésként egy-egy dal erejéig elmegy, ám semmiképpen sem képes hosszabb távon a hegedű autentikus jelenlétét pótolni - ráadásul véleményem szerint stí­lusidegen is. A másik, hogy a monumentális történelmi koncepciót néha egy-egy vidámabb, "bulizósabb" darabbal is ki lehetne egészí­teni, amolyan hangulati tuninggal megerősí­tve a hagyományosan szomorkás magyar népzenei világot.

Pontszám: 7.5