Kiske: Past In Different Ways

írta garael | 2008.04.28.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.michael-kiske.de/

Stílus: AOR

Származás: Németország

 

Zenészek
Karsten Nagel - dob Sandro Giampietro - gitár Fontaine Burnett - basszusgitár Michael Kiske - ének, gitár, stb. vendégek: Hanmari Spiegel - hegedű, zongora a When The Sinner-ben Georg Spiegel: Trombones és Accordeon Benny Brown - trombita a We Got The Right-ban
Dalcímek
01. You Always Walk Alone 04:25 (Keeper of the Seven Keys Part 2, 1988) 02. We Got the Right 04:49 (Keeper of the Seven Keys Part 2, 1988) 03. I Believe 07:45 (Chameleon, 1993) 04. Longing 04:10 (Chameleon, 1993) 05. Your Turn 05:59 (Pink Bubbles Go Ape, 1991) 06. Kids of the Century 04:25 (Pink Bubbles Go Ape, 1991) 07. In the Night 05:08 (Chameleon, 1993) 08. Going Home 03:31 (Pink Bubbles Go Ape, 1991) 09. A Little Time 03:58 (Keeper of the Seven Keys Part 1, 1987) 10. When the Sinner 05:33 (Chameleon, 1993) 11. Different Ways 03:06 (új dal)
Értékelés

Egy emberként hördült fel annak idején a szakma, mikor Michael Kiske kilépett a Helloween - ből, és az önmegvalósí­tás egy másik útját választva kering azóta is a zenei műfajok útvesztőjében. Nem akarok a metal kurvája lenni - mondta akkor, jóllehet a bárcát szerintem a Helloween utáni ténykedésével váltotta ki igazán, miután időszakonkénti metal - megtagadásos kirohanásai mellett jó pénzért hajlandó volt egyes projectekben széttenni a lábát, izé, vendégénekesként megvillantani páratlan hangját - ezzel is tovább sajdí­tván a (metal) feltámadást várók próféciális jövendölésekbe bocsátkozók fémszí­vét. Nem tudom, milyen koncepciók vezénylik az abszolúte megkeseredett ember benyomását keltő énekest, hiszen a tökfejesek utáni pályája minden, csak nem sikertörténet. Az igaz, hogy első szóló lemezével, és a Place Vendome nevű AOR projectjével ért el némi sikert - ami persze közelében sem hasonlí­tható a Helloween - nel elértekéhez , - ám további munkássága - a vendégszerepléseket leszámí­tva - inkább kudarctörténet, mintsem a művészi önmegvalósí­tás göröngyös, de valahol azért célját elérő arany útja. Természetesen az csak egy tényező, miszerint a vele szembeni attitűdökbe a Helloween speedes világa annyira beleégette magát, hogy azt "lemosni" lehetetlenség - tehát az AOR fanok ódzkodnak nevének teuton lovassági rohamot felidéző emlí­tésekor, az ős rajongók pedig vérbeli europowert várnak az "AOR -os "tingli-tangli" helyett - ám a HM skarlát betűi mellett sajna azt kell mondani, az új érában fogant dalok egyszerűen gyengék ahhoz, hogy a valóban erős melodikus mezőnyben akár csak a figyelem szikráját is magukra vonják. Abban biztos vagyok, hogy Kiske agyát nem borí­totta el a bigott metalellenesség vakságot okozó máza, hiszen időről időre gondoskodik a figyelem fenntartásának igazi fém (metal) eszközökkel való fenntartásáról: az Avantasia, Tribuzy, Aina projectecben, a Gammaray-ben, illetve a Masterplan - ban történő vendégszereplése mindig örömünnepet jelent a heavy metal sablonokba merevedett germán hí­vők számára (jómagam is közéjük tartozom) - ezen momentumok sikere mindenesetre kiábrándí­tó valóságként érheti a művészt, miszerint még mindig jobb a metal kurvájának lenni, mint az AOR szűzének. Talán ez a felismerés vezette ennek a lemeznek a megjelentetéséhez is az énekest, hiszen itt a célközönség egyértelműen a Helloween fanok abszolút toleráns közege, ahol elég csak a Kiske nevet is megemlí­teni, máris borí­tékolva van a siker - főleg, ha olyan dalok újreértelmezéséről van, illetve lenne szó, melyek a régi, nosztalgikus érzéseket elevení­thetik fel a nyolcvanas évek nemzedéke számára. Nem véletlenül í­rtam a lenne szót le, mivel az akusztikussá formált dalok nagy része eleve ebben a szellemben fogant: a Chameleon-on mutatkozó unplugged mániának azonban most olyan dalok is "áldozatul" estek, melyek esetében a riffgörgeteg nem hagyta kibontakozni azokat az árnyalatokat, amiket a "pőrére" vett Kiske hang most kidomborí­tani szándékozott. A kí­sérlet végeredménye azonban nem teljes mértékben tükrözi az esetleges elvárásokat - szerény véleményem szerint a lecsupaszí­tott dalok nem lettek többek semmivel sem, mint "felturbózott" korukban - esetleg Kiske hangja került még inkább előtérbe, ami persze nem baj, sőt. Fantasztikus - és persze valahol egy metal fannak elszomorí­tó is - , mennyire megőrizte az énekes vokális teljesí­tményének szuperklasszis jellegét, bátran ki lehet mondani, hogy Kiske korunk egyik legjobb - abszolút értelemben vett - könnyűzenei énekese. Jóllehet a dalok nekem eredeti hangszerelésben jobban tetszenek - talán megérte volna egy kicsit több klasszikus hangmintát odapakolni, esetleg bátrabban belenyúlni a szerzeményekbe -, azt is meg tudom érteni, akinek ebben a tálalásban jobban tetszenek a unplugged művek. A speedelős lovassági roham ugye kiveszett a dalokból, és jobban előtérbe kerültek az eredeti vokál-témák, melyek - és itt van a kutya elásva - még mai füllel hallgatva is sokkal jobbak, mint a neoidőszakos Kiske szerzemények. Amennyiben ilyen minőségű munka hagyná el a demetalizálódott Kiske műhelyt, nem bánnám a tökfej jelvény örök elvetését: ez a hang bármilyen formában el tudja adni az adekvát szí­nvonalon megteremtett dallamokat.( A leí­rtak bizonyságaként hallgassátok meg az egyetlen új dalt, közelébe sem ér a true hí­vők szemében vörös posztót jelentő Chameleon leggyengébb szerzeményéhez sem.)

Pontszám: 9