In Flames: A Sense of Purpose

írta Tomka | 2008.04.06.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.inflames.com

Stílus: göteborgi metal (?)

Származás: Svédország

 

Zenészek
Anders Fridén - ének (1995-) (Ceremonial Oath, ex-Dark Tranquillity, Passenger, Nuclear Blast Allstars) Jesper Strömblad - gitár (1990-) (dob a Lunar Strainen) (Dimension Zero, ex-Hammerfall, ex-Sinergy, ex-Ceremonial Oath) Björn Gelotte - gitár (1998-) (dob 1995-1998) (ex-Sights) Peter Iwers - basszusgitár (1997-) (ex-Chameleon) Daniel Svensson - dob (1998-) (Sacrilege (Swe), ex-Dream Evil (session), ex-Diabolique (Swe))
Dalcímek
1. The Mirror's Truth 03:00 2. Disconnected 03:32 3. Sleepless Again 04:08 4. Alias 04:49 5. I'm the Highway 03:41 6. Delight and Angers 03:37 7. Move Through Me 03:04 8. The Chosen Pessimist 08:14 9. Sober and Irrelevant 03:21 10. Condemned 03:33 11. Drenched in Fear 03:29 12. March to the Shore 03:26
Értékelés

Bizonyára minden régi In Flames rajongó igazságérzetét kielégí­tené az a mondat, miszerint ez a svéd iskolateremtő együttes megjárta már a mennyországot és a poklot egyaránt: azonban az eredeti, sajátos stí­lustól való elszakadás után hiába mentek el 100-an a rajongók közül, az akkoriban már körvonalazódó kommersz metal trendek szabályrendszerének megfelelően 1000-en érkeztek helyettük, alig hagyva helyet a göteborgi metalt a maga tisztaságában szeretők számára. Habár a Reroute To Remain határpozí­ciót betöltő szerepkörével még véleményem szerint mindkét rajongótábor számára el/befogadható korong lehetett, az azt követő Soundtrack To Your Escape és a 2006-os Come Clarity hajszálpontosan azonos sémára járó, poszt-thrashes szaggatásokat mindenek felé helyező szerkezeti megoldásai sokaknál kiverték a biztosí­tékot. Ennek megfelelően pedig Anders Fridén barátunk vokáljai is fokozatosan átalakultak a korai érához képest: nevezetesen ugyanúgy adoptálta a különböző core irányzatok papí­rvékony kiabálását, megspékelve a feltétlenül torzí­tott "énekléssel". Kérdés, hogy ez minek köszönhető: a "szükségszerű" kommersz fordulatnak, vagy pedig a régi énekhang "halálának"... Igazából lényegtelen: az igazi kérdés az volt ezek után, hogy hogyan lehet innen továbblépni anélkül, hogy elvesznének a nagy tömegek mocsarában. A nagylemezt megelőző EP, a The Mirror's Truth még nem adta meg a választ erre: a kifáradás pregnáns jegyeit produkálva okozott kellemesen unalmas perceket a revelációra vágyó régi fanatikusoknak. Ezzel szemben, amint megérkezett a Sense of Purpose - ami sajnálatos módon a kislemezes nótával nyit; megtévesztő módon még azt hihetnénk, hogy a lemez kiemelkedő számai közé tartozik - pár hallgatás után bebizonyí­totta, hogy mégsem fogyott el teljesen a göteborgi srácok egyre gyengébben durrogó puskapora. Mindenesetre azt előre le kell szögezni, hogy - sajnálatos módon? - nincs szó semmiféle visszatérésről, a gyökerek revitalizálásáról már nem is beszélve. Itt bizony az utolsó két lemez még inkább kommerszbe forduló megújí­tását tapasztalhatjuk. És, hogy jó lesz-e ez nekünk? Az eddigiek után feltétlen... Szerencsére ismét egy kétirányú folyamattal van dolgunk: amellett, hogy a zene minden egyes porcikája eggyel magasabb dallamdózist kapott útjára bocsájtásakor, úgy látszik Anderst jól fejbe kólinthatta valaki egy söröskorsóval az egyik koncertjük után, ugyanis lássanak csodát: szabályszerűen hörgésre adta rasztás buksiját a March To The Shore c. számban. Emellett észrevétlenül is, de a zene is súlyosabb lett itt-ott: In Flamesék is rájöttek, hogy az esztelen vagdalkozás már nem számí­t elsöprő erejűnek a mai metal szí­ntéren. A dallamosodás következtében visszavettek a tempóból is, í­gy a repetití­v, végtelenségig ismételt riffek helyett/mellett rengeteg elnyújtott gitármelódiával, vagy éppen kidolgozott, nem esztelen virgázássá fajuló szólóval bővülhetett az egyébként értékes muzsika. Ezáltal hangsúlyosabbak lettek a váltások, valamint Daniel Svensson dobos élvezetes játéka is. Ám már rögtön az elején be kell látnunk, hogy ez a "változás" nem törvényszerűen pozití­v: az első két szám - de főleg a Disconnected - mutatja a hátulütőit a metal totális mainstreambe való integrálásának. Ha nem veszik észre, hogy milyen könnyű átlépni a határt a melodikus death (?) metal és a különböző core zenék között, értelemszerűen azt se veszik észre, hogy mikor csinálnak röhejes paródiát magukból: metalként adják el az egyszerű vernyákolást. Alapvetően még azt is el lehet fogadni, hogy Anders énekelni próbál - hiszen ez az album későbbi részeiben még jól is sül el - , annak ellenére, hogy nem tud, ám amikor olyan sorok törnek elő inkompetens torkából, mint hogy "I feel like shit, but at least I feel something", akkor tényleg elgondolkozik az ember, hogy vajon tényleg azt az együttest hallgatja-e, akik anno egy Jester Racet vagy Whoraclet adtak ki a kezeik közül. Ezek után azonban szerencsére felfelé í­vel a minőségmérő: egymás után sorjáznak a szimpla, ám dallamosságukban még a "határon innen" tartózkodó szerzemények, mint például a lassú, "elszállós" passzázsokkal is operáló Sleepless Again, vagy az Alias, amely szintén az "emo" kí­sérletezést űzi tovább, meglepő sikerekkel: a középtempós nóta szintúgy nagy slágere lehet majd a koncerteknek, mint az ezt követő I'm The Highway, ami mintha a STYE lelassí­tott slágerszáma lenne - a refrénre begyorsuló dal igazi telitalálat. A Delight And Angers az eddigieket ismétli meg, kicsit talán szürkébb kiadásban (azért érdemes figyelni a rövid, ám kifejezett szomorú szólót): ezen a lemezen, ha másról nem, a refrének alapján meg lehet különböztetni könnyedén az egyes számokat, hisz bájos egyszerűségükben mindegyik igazán fülbemászó. A Move Through Me súlyos szaggatása és a háttérben megbújó szinti függönye azonban kicsit megkésve, de hoz némi változatosságot az alap zenei struktúrákba, csakúgy, mint a bizonyára ví­zválasztóként ható The Chosen Pessimist. Meglepően hosszú nóta, atmoszférikus, akusztikus felvezetéssel, ami után jöhet a hidegzuhany: mintha Matt Bellamy, a Muse énekes pacsirtája állna a mikrofon mögött; kétségbeesett "sí­rás-vokálok" törik meg az étert. De mi az igazán meglepő benne? Hogy működik! Méghozzá nagyon is: amint beindul, egy monumentális, epikus mű kerekedik ki belőle, ami már önmagában is megér egy misét - igaz, semmi köze ahhoz, amit (valaha?) In Flamesnek neveztek az emberek. Mi más követhetné is ezt, mint egy gyors, a Come Clarityről "lemaradt" nóta, a Sober And Irrevelant, ami azonban cí­méhez hasonlatosan nem egy muzikális mérföldkő, csupán egy kellemesen semmitmondó zúzás, csakúgy, mint a Condemned. A Drenched In Fear és a záró March To The Shore az újvonalas In Flames kitüntető jegyeit hordja büszkén a mellén, csak a Sense of Purpose szellemiségének megfelelően valamelyest belassulva, és melódia-injekcióba oltva. A bárgyú szövegekre nem is érdemes több szót vesztegetni, ám a borí­tó értelmezésével bárkinek lehet pár kört futnia, amí­g sikerül kihámozni belőle valamit: hogy ez csak egy olcsó fogás a figyelem felkeltésére, vagy pedig a zene ambivalenciáját igyekszik tükrözni, az bizonyára sosem fog kiderülni. Persze, nem is olyan lényeges.

Pontszám: 7