Whitesnake: Good To Be Bad

írta garael | 2008.03.31.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Geffen/SPV

Weblap: www.whitesnake.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
David Coverdale - Vocals Doug Aldrich - Guitar Reb Beach - Guitar Timothy Drury - Keyboards Uriah Duffy - Bass Chris Frazier - Drums
Dalcímek
1 Best years 2 Can you hear the wind blow 3 Call on me 4 All i want all i need 5 Good to be bad 6 All for love 7 Summer rain 8 Lay down your love 9 A fool in love 10 Got what you need 11 'til the end of time
Értékelés

Több mint 10 év kellett ahhoz, hogy végre megjelenjen minden hard rock fanatikus nyálcsordogálását kiváltó zenei pavlovi reflex, az új Whitesnake album. A kiéhezett állapotot nem csak a hosszú idő, hanem a legutóbbi album, a Restless Heart viszonylagos sikertelensége, és kissé punnyadt zenei világa is okozta: kimondva, kimondatlanul, a törzsfanok 99%-a a '87-es album muzikális dimenzió-utazását várja már évtizedek óta. Arról persze lehet vitatkozni, hogy eme, azóta klasszikussá ért remekmű igazi hajtómotorja Coverdale volt , vagy John Sykes gitáros, ki húzós szólóival a hard rock felé tolta az alapvetően rhythm and blues alapú fehér kí­gyós zenei univerzumot, egy azonban bizonyos: David bármikor képes előállni olyan remekszabott produktumokkal, melyek aztán évekig kimerí­thetetlen tárházai lehetnek az í­nyencek követeléseinek. A hosszú hallgatás után a kiadott DVD, és az azt övező frenetikus siker - no és a klasszikus hard rock, valamint a skandináv rock'n'roll reneszánsza - arra sarkallta a mestert, hogy ismét - egy új felállásban - , de visszaidézhesse - vagy legalábbis megpróbálja - a régi sikereket, visszaállí­tva azt a trónt, melyet megannyi remek album állí­tott évtizedekkel ezelőtt. Tudom, hogy egy kritikában nem illik előre lelőni a poént, de én most - formabontó módon, talán az alkalmat is kihasználva - megteszem azt: nem született újbóli 87-es Whitesnake album, legalábbis a klasszikus értelmében nem sikerült megidézni annak előremutató dimenzióit. Jóllehet az új felállás csupa patinás névből áll - a gitárokon Doug Aldrich (Dio) és Reb Beach (Winger) játszik, a basszusgitáros a Christina Aguilera együttesében zenélő Uriah Duffy, a zongorán Timothy Drury (Don Henley) , a dobokon pedig Steve Vai-t is kí­sérő Chris Frazier hallható - a Good To Be Bad nem egy korszakalkotó album. Persze most lehet a szí­vhez kapni, ám nem érdemes, ugyanis ez az album az eddig leí­rtak ellenére jó és élvezetes. Hogy miért? Mert egyszerűen jó dalok vannak rajta. No, most nem mondtam sok újat, ám ha figyelembe vesszük a zenészek kvalitásait, az instrumentális szekció és Coverdale ezeket a kissé pőre, és visszafelé kacsintó dalokat egy szinttel feljebb létrehozott bajnokságba képes küldeni, ahol ez az "öregfiúk" válogatottja bátran felveheti a versenyt a fiatalabb vetélytársakkal is. Coverdale-éknek ugyanis annyi is elég, hogy megszólaltassák azt a dallamvilágot, mely olyannyira jellemző volt a hetvenes évek közepére: csodás nosztalgikus utazásnak lehetünk részesei, ha beülünk ebbe az időutaztató gépezetbe. Persze nem csak a már emlí­tett időszak idéződik itt meg a maga blues alapú egyszerűségében: ha emlékszünk az 1992-ben megjelent Coverdale & Page albumra, bizony annak sok momentuma felhangzik a most interpretált dalokban, némi Zeppelines hatással felvértezve a "Moody bluest ". A kezdő, Best Years főriffje akár egy Ozzy albumról is lemaradhatott volna - a megszólalás persze dögös, bár kissé száraz, de illően patinás is - , az énektéma pedig az emlí­tett 1992-es lemezt idézi. Coverdale ugyan már fukarkodik a hí­res magasakkal, ám hangjának rekedtes erotikája ugyanúgy képes megfűszerezni a dalokat, mint évekkel ezelőtt. A Can You Hear The Wind Blow -ban aztán feltárul, hogyan is kell ma modern bluest játszani: egy gőzmozdony erejével pöfögő riff pumpál adrenalint az erekbe, s bár ez a mozdony nem gyorsvonat, húzóereje óriási - a dal személyes kedvencemként teremt igazi Whitesnake-i világot. A Call On Me groove-os tempója jellegzetesen Coverdale-i maní­rokat szolgál ki, majd az All I Want All I Need hozza a kötelező Whitesnake lí­rait - sajnos most nem sikerült klasszikust alkotni, csakúgy nem, mint a másik balladával, a Summer Rain kissé paneles fordulataival. Szerencsére a lemez cí­madó dalának tüzes rock'n' blues-a és az All For Love emlékeket idéző slágere elég teret hagy a klasszikus panelek felépüléséhez, melyek a rajongók számára mégis oly kedveltek. Másik személyes kedvencem az igazi delta blues A Fool In Love - hiába, Coverdale rekedtes orgánuma az ilyen tí­pusú dalokban tud leginkább kibontakozni, csakúgy, mint az akusztikus, western'n'blues zárócsodában, a Cinderella Heartbreak Stationját idéző 'til The End Of Time-ban.

Pontszám: 8