White Lion: Return Of The Pride
írta garael | 2008.03.18.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Úgy látszik, a folytatások éveit éljük. Jóllehet, az egykori nagy sikerek - legalábbis - címben aposztrofált folytatási szándéka általában nem szokta hozni az elvárt eredményeket, ám arra mindenképpen jó, hogy az ősfanok érdeklődését felcsigázva új rajongói bázist próbáljon toborozni a szóbeszéd és nosztalgikus múltidézés szívdobogtató erejével. Persze vannak, akik mindezen belül puszta kereskedelmi-marketing fogást látnak, és elítélik a régi értékek emlékgyalázását, ám én úgy gondolom, ugyanannyi esélye van a régi nagy sikerek felidézését legalábbis megpróbáló végeredménynek, mint a csúfos kudarcnak. A White Lion egyike volt a nyolcvanas évek "hajbandáinak", azon amerikai metal - ma már inkább hard rock - generációnak, mely megnyitotta a mainstream kapuját a keményebb zenék előtt, ezért is tartom némileg frivolnak azt a lenéző, sokszor gúnyos attitűdöt, melyet a modernitásba bekeményedett utódok vettek fel, ezzel is palástolva a hangszeres akrobatizmus, és a felhőtlen szórakoztatás élményét megteremteni tudás iránti irigységüket. A nyolcvanas évek amerikai csapatai ugyanis birtokában voltak egy olyan világteremtő képességnek, melynek egyéni hangulata és atmoszférája egy egész generáció életérzését határozta meg. A White Lion azonban kissé különbözött korabeli társaitól: a csapat lelkét jelentő Mike Tramp énekes - és a gitárvirtuóz Vito Bratta - sosem maradt meg a szerelem, ágy, alkohol bűvös hármasának zenei tolmácsolásánál, szövegeik és muzikális manírjaik mindig tartalmaztak egy olyan pluszt, mely kissé komolyabb kategóriába indította aktuális versenyzőjét. Az első két album meghozta ugyan a szinte szupersztári státuszt, ám a kilencvenes évek dallamos metal földbeállási hulláma az együttest sem kímélte: 1991-es feloszlásuk után azonban 16 évvel újra feltámadt a fehér oroszlán, hogy bömbölésével ismét meghódítsa a hard rock szavannákat. Ez a feltámadás azonban - legalábbis a tagokat nézve - felemásra sikeredett, hiszen az ős felállásból egyedül az énekes maradt meg, - úgyhogy a Return Of The Pride inkább tekinthető egy új Mike Tramp szólóalbumnak - jóllehet annyi régi White Lion -os ízzel, amennyivel csak lehetséges. A Jamie Law (gitár), Claus Langeskov (bőgő), Henning Wanner (billentyű) és Troy Patrick Farrell (dob) alkotta hangszeres szekció szerencsére pótolni tudta a régi tagokat - talán csak Brattát nem - , és mivel a fő dalszerző korábban is Tramp volt, a szerzemények karakterének régi sikerét nem volt nehéz visszaidézni. Igazi slágergyűjteménynek lehetünk fültanúi, mely szinte minden szeletét, zegét-zugát bejárja annak a birodalomnak, melyet tradicionális amerikai hard rocknak nevezünk, sőt, ennél többet is kapunk. Két igazi epikus dal is helyet kapott az albumon, olyan slágerpotenciállal rendelkezve, mely csattanós cáfolatát adja annak a véleménynek, miszerint ez a műfaj a három-négy perces témák színtere: a Sangre De Cristo filmzenés introjával felvezetett kéttételes, hangulati váltásokkal feltuningolt kilenc perce, vagy a Battle At Little Big Horn - melyben reklámszlogennel élve a Manowar meets White Lion olyan dallamcsokrot nyújt át, melyek után a többi melódia csak hab lehet a tortán. Az ember csak kapkodhatja a fejét az egymás után felhangzó, azonnal fülbe ragadó refrének hallatán, legyen szó a középtempós csodáról, a Dream -ről, a vidám, modern rock'n'roll Lice Your Life -ról és a hasonló szellemben fogant Gonna Do It My Way -ről, vagy az elégikus balladákról, a Set Me Free-ről, és a Never Let You Go -ról. Remek gitárszólók, refrénekben tocsogó énektémák, dús vokálok: minden adott ahhoz, hogy a White Lion ismét a gúnyolódások célpontja legyen - persze azoknál, akiket momentán csak sajnálni tudok, mert az én dimenzióim szerint érzelmekben depriváltak.
Legutóbbi hozzászólások