White Lion: Return Of The Pride

írta garael | 2008.03.18.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.returnofthepride.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Mike Tramp - vocals, Jamie Law - guitars Troy Patrick Farrell - drums Claus Langeskov - bass Henning Wanner - keyboards
Dalcímek
1. Sangre de Cristo 2. Dream 3. Live Your Life 4. Set Me Free 5. I Will 6. Battle at Little Big Horn 7. Never Let You Go 8. Gonna Do It My Way 9. Finally See The Light 10. Let Me Be Me 11. Take Me Home (European Bonus Track)
Értékelés

Úgy látszik, a folytatások éveit éljük. Jóllehet, az egykori nagy sikerek - legalábbis - cí­mben aposztrofált folytatási szándéka általában nem szokta hozni az elvárt eredményeket, ám arra mindenképpen jó, hogy az ősfanok érdeklődését felcsigázva új rajongói bázist próbáljon toborozni a szóbeszéd és nosztalgikus múltidézés szí­vdobogtató erejével. Persze vannak, akik mindezen belül puszta kereskedelmi-marketing fogást látnak, és elí­télik a régi értékek emlékgyalázását, ám én úgy gondolom, ugyanannyi esélye van a régi nagy sikerek felidézését legalábbis megpróbáló végeredménynek, mint a csúfos kudarcnak. A White Lion egyike volt a nyolcvanas évek "hajbandáinak", azon amerikai metal - ma már inkább hard rock - generációnak, mely megnyitotta a mainstream kapuját a keményebb zenék előtt, ezért is tartom némileg frivolnak azt a lenéző, sokszor gúnyos attitűdöt, melyet a modernitásba bekeményedett utódok vettek fel, ezzel is palástolva a hangszeres akrobatizmus, és a felhőtlen szórakoztatás élményét megteremteni tudás iránti irigységüket. A nyolcvanas évek amerikai csapatai ugyanis birtokában voltak egy olyan világteremtő képességnek, melynek egyéni hangulata és atmoszférája egy egész generáció életérzését határozta meg. A White Lion azonban kissé különbözött korabeli társaitól: a csapat lelkét jelentő Mike Tramp énekes - és a gitárvirtuóz Vito Bratta - sosem maradt meg a szerelem, ágy, alkohol bűvös hármasának zenei tolmácsolásánál, szövegeik és muzikális maní­rjaik mindig tartalmaztak egy olyan pluszt, mely kissé komolyabb kategóriába indí­totta aktuális versenyzőjét. Az első két album meghozta ugyan a szinte szupersztári státuszt, ám a kilencvenes évek dallamos metal földbeállási hulláma az együttest sem kí­mélte: 1991-es feloszlásuk után azonban 16 évvel újra feltámadt a fehér oroszlán, hogy bömbölésével ismét meghódí­tsa a hard rock szavannákat. Ez a feltámadás azonban - legalábbis a tagokat nézve - felemásra sikeredett, hiszen az ős felállásból egyedül az énekes maradt meg, - úgyhogy a Return Of The Pride inkább tekinthető egy új Mike Tramp szólóalbumnak - jóllehet annyi régi White Lion -os í­zzel, amennyivel csak lehetséges. A Jamie Law (gitár), Claus Langeskov (bőgő), Henning Wanner (billentyű) és Troy Patrick Farrell (dob) alkotta hangszeres szekció szerencsére pótolni tudta a régi tagokat - talán csak Brattát nem - , és mivel a fő dalszerző korábban is Tramp volt, a szerzemények karakterének régi sikerét nem volt nehéz visszaidézni. Igazi slágergyűjteménynek lehetünk fültanúi, mely szinte minden szeletét, zegét-zugát bejárja annak a birodalomnak, melyet tradicionális amerikai hard rocknak nevezünk, sőt, ennél többet is kapunk. Két igazi epikus dal is helyet kapott az albumon, olyan slágerpotenciállal rendelkezve, mely csattanós cáfolatát adja annak a véleménynek, miszerint ez a műfaj a három-négy perces témák szí­ntere: a Sangre De Cristo filmzenés introjával felvezetett kéttételes, hangulati váltásokkal feltuningolt kilenc perce, vagy a Battle At Little Big Horn - melyben reklámszlogennel élve a Manowar meets White Lion olyan dallamcsokrot nyújt át, melyek után a többi melódia csak hab lehet a tortán. Az ember csak kapkodhatja a fejét az egymás után felhangzó, azonnal fülbe ragadó refrének hallatán, legyen szó a középtempós csodáról, a Dream -ről, a vidám, modern rock'n'roll Lice Your Life -ról és a hasonló szellemben fogant Gonna Do It My Way -ről, vagy az elégikus balladákról, a Set Me Free-ről, és a Never Let You Go -ról. Remek gitárszólók, refrénekben tocsogó énektémák, dús vokálok: minden adott ahhoz, hogy a White Lion ismét a gúnyolódások célpontja legyen - persze azoknál, akiket momentán csak sajnálni tudok, mert az én dimenzióim szerint érzelmekben depriváltak.

Pontszám: 7.5