Dominici: O3 A Trilogy - Part 3

írta JLT | 2008.02.24.

Megjelenés: 2008.április

Kiadó: InsideOut

Weblap: www.dominici.com

Stílus: progresszí­v metal

Származás: Egyesült Államok/Olaszország (és jelenleg egy picit Magyarország is)

Dalcímek

Értékelés

Lehet-e a tökéletesnél még tökéletesebbet alkotni? Készí­thető-e még jobb lemez, mint amilyen az előző fantasztikus korong volt? Lehetséges-e azt a bizonyos olümposzi magasságokba emelt lécet megugrani? Ezek a kérdések motoszkáltak a fejemben, mikor kézbe vettem az új lemez, -magától Charlie Dominici mestertől magazinunkhoz érkezett- promo verzióját. A tavalyi mű, a trilógia második része a felelős azért, hogy nyitottam a progresszí­v zenék felé. Nem tudom, hányszor hallgattam végig azt az albumot, de biztos, hogy tí­znél többször. Olyan fokú zsenialitással, precizitással találkoztam azon a korongon, amitől egész egyszerűen leesett az állam. Nem győztem csodálni a kiemelkedő énekdallamokat, az izgalmas zenei részeket, a bravúros hangszeres és vokális teljesí­tményeket, a harmóniát, amit a lemez összképe árasztott magából. És az égiek kegyesnek bizonyultak hozzám, hiszen nem egészen egy évvel a második rész után, megérkezett a trilógia folytatása, befejezése. Ebből is látszik, hogy Dominici mester és társai nagyon kreatí­vak és tehetséggel is bőven megáldotta őket az élet. Számomra mindig örömteli dolog, ha egy zenésznek vannak ötletei, tervei és ezeket meg is tudja valósí­tani. Főhősünk esetében ez hatványozottan is igaz. A harmadik rész zenei világa követi elődje vonalát, vagyis a progresszí­v metal vizein evez, annak minden szépségével, varázsával átitatva. Természetesen a nótákon felfedezhető a már legendává vált Dream Theater hatása, ami nem is csoda, hiszen a zenekar első lemezén még Charlie Dominici énekelt. Azt azonban gyorsan leszögezném, hogy kópia lemezről még véletlenül sincsen szó. A daloknak egyedi, sajátos világuk van, rendelkeznek egyfajta magával ragadó atmoszférával, és helyenként elgondolkodtató dalszöveggel. Azt szokták mondani, mindegy milyen hosszú a dal, és milyen a szöveg, a lényeg az, hogy ne legyen semmitmondó. Ezt az aranyszabályt,- tudatosan vagy sem- a banda betartotta. Az első nótától az utolsóig egy másodpercre sem kalandozott el a figyelmem, mindig történt valami, amire érdemes volt nagyon odafigyelni. Hol egy ötletes gitárszóló, máshol egy nagyon komplex dobtéma, vagy éppen egy bitang erős riff, és még lehetne sorolni a jobbnál jobb zenei megoldásokat, amikért az olasz Solid Vision nevű zenekar hangszeres szekciója a felelős. Név szerint Riccardo Erik Atzeni basszusgitáros, Brian Maillard gitáros, Yan Maillard dobos és Americo Rigoldi billentyűs. Jegyezze meg a kedves olvasó ezeket a neveket, mert nagyobb összegben mernék rá fogadni, hogy még sokat fogunk hallani ezekről a fiúkról. Bizony, igencsak tehetséges muzsikusokról van szó. Az előző albumon is feltűnt, hogy nagyon tudnak a srácok zenélni, amit a pesti koncert is ékesen bizonyí­tott. Most pedig az az érzésem, hogy sikerült megfejelni a teljesí­tményüket, még érettebbek, még profibbak lettek. Ha fejlődésük töretlen marad, kitartóak és szorgalmasak lesznek, egyszer eljuthatnak azokba a magasságokba ahol jelenleg az "Álom Szí­nház" tagjai tanyáznak. No meg ott van a csapatban egy olyan énekes, akinek nemcsak emberi kvalitásai, hanem hangi adottságai is páratlanok. A 70es években Angliában, egy neves football edző, -aki zsinórban nyerte a bajnokságokat, és kupákat- nyilatkozta egyszer magáról, hogy "Nem tudom Én vagyok-e a legjobb edző, de benne vagyok a legjobb egyben." Nos, Dominici esetére, ez a mondás í­gy ültethető át : "Nem állí­tom, hogy Ő a legjobb progresszí­v metal énekes, de benne van a legjobb kettőben". Amit ezen a lemezen produkál azt egész egyszerűen nem akartam elhinni. Szinte felfogni sem bí­rtam, hogy valaki í­gy képes énekelni. Hangterjedelmét, (ami tegyük hozzá, nem kicsi) maximálisan kihasználja, ha kell karcosan, ha kell tisztán énekel, mindent bemutat, ami nem hiányozhat egy első vonalbeli énekes kelléktárából. A zenészek méltatása után essen szó a nótákról is. Nem hiszem, hogy túloznék, de akár könyvet is lehetne í­rni erről az albumról. Vagy kettőt... A progresszivitás itt elképesztő erővel és dinamikával párosul, (ami a befogadásukat tekintve nem könnyí­ti meg a helyzetet), mégis könnyen emészthetőek a szerzemények. Talán a remekül kidolgozott énekdallamok, vagy a néhol igencsak fogós refrének miatt. Nem tudom biztosan, de az én -nem igazán progresszí­v zenékhez szokott - fülemnek semmilyen nehézséget nem okozott a lemez befogadása. A lemezen "csak" 8 nóta található, ám ez ne tévesszen meg senkit! A "tiszta játékidő" több mint ötven perc. Egész pontosan ötvenöt perc. És ennek a közel egy órának minden egyes pillanata igazi csoda. Ahogyan a King Of Terror cí­mű nóta felépül az taní­tani való. Lassan, lágyan, szép billentyű kí­sérettel indul, majd Charlie mélyebb orgánumú belépése következik. Ezek után, - mielőtt még egy lassú, melodikus merengésre rendezkednénk be - robban a bomba. Kegyetlen erős gitártémák, már-már thrash-es jellegű riffek és ütemek törnek utat maguknak a hallójáratokba. Persze nem csak kemény "zúzások" találhatók a dalban, hanem fenomenális énekdallamok, melyek a mélyebb tartományokból törnek fel egészen a magasakig. Tökéletes! A második tétel, melynek cí­me a sokat sejtető March Into hell cí­met kapta, Brian Maillard "riff orgiájával" indul, hogy azután egy lüktető, lendületes dallá kerekedjen. Ismét az államat kerestem az énektémák hallgatása után, de Americo szólóját sem felejtem el egyhamar. A csoda folytatódik, mégpedig a So Help Me God cí­mű ballada formájában. Gyönyörű, akusztikus-gitár ének kettőssel veszi kezdetét a dal, aminek refrénje óriási telitalálat. Libabőrös lettem tőle. Headbangelni vágyók figyelmébe ajánlom a Liquid Lightning cí­mű mesterművet, melynek indulásakor bizony meg lehet rázni a sörényt. Később azért finomul a nóta, a tökéletes billentyűs aláfestések nagyon szép szí­neket csempésznek a szerzeménybe. Az Enemy Of God egy tí­z perces eposz. Elképesztően jók a hangszeres szólók itt (is) és amiket Yan dobol az sem éppen egyszerű. Nagyon változatos témákat kreáltak a srácok, sok váltással, és rengeteg zenei csemegével. Hatodik tételként az album talán legjobb nótája a Revelation következik. A ritmusszekció nagyon jól hozza a nem egyszerű ritmusképletekkel átszőtt alapokat. A refrén is telitalálat, csakúgy, mint Brian riffjei, akiről itt is kiderül, hogy milyen remek gitáros. A Hell On Earth cí­mű szerzeményben is uralkodnak a súlyos riffek, amikhez Dominici tökéletesen alkalmazkodva egészen kemény, szikár hangokat présel ki magából. Zárásként egy újabb 10 perces "szösszenetet" kap a hallgató, telepakolva a progresszí­v zenei világra jellemző komplex részekkel, csodás hangszeres szólókkal, és szárnyaló, magasra í­velő énekdallamokkal.

Pontszám: 9.5