Axel Rudi Pell: Diamonds Unlocked

írta garael | 2008.02.19.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: SPV

Weblap: www.axel-rudi-pell.de

Stílus: hard rock

Származás: Németország

 

Zenészek
Axel Rudi Pell - gitár Johnny Gioeli - ének Ferdy Doernberg - billentyűs hangszerek Volker Krawczak - basszusgitár Mike Terrana - dob
Dalcímek
01. The Diamond Overture (Intro - Axel Rudi Pell) 01:42 02. Warrior (Riot) 03:43 03. Beautiful Day (U2) 04:47 04. Stone (Chris Rea/The Law) 06:36 05. Love Gun (Kiss) 04:05 06. Fools Game (Michael Bolton) 03:59 07. Heartbreaker (Free) 06:56 08. Rock the Nation (Montrose) 04:05 09. In the Air Tonight (Phil Collins) 08:38 10. Like A Child Again (The Mission) 04:48 11. Wont Get Fooled Again (The Who) 06:13
Értékelés

Véleményem szerint 10 emberből kilenc egy Rainbow- Deep Purple tí­pusú zenéket rejtő feldolgozás albumra gondolt volna, ha meghallja, hogy Axel Rudi Pell a 2007-ben olyannyira divatos cover-albumra adja a fejét. Nem véletlen persze ez a sejtés: a német gitáros soha nem tagadta zenei gyökereit, eddigi albumjai ugyanabba a világba préselődve hirdették a szivárvány és a bí­bor szí­neit - olyan univerzumot teremtve, ahol helye van a klasszikus témakibontásnak és a hard rock aranykora ragyogásának. Az, hogy végül is Axel barátunk nem ebbe az irányba ment, bár meglepetés, mégsem akkora, hogy popsira kelljen ülnünk. A választott dalok ugyan nem a megszokott érából kerültek ki, ám klasszikus mivoltuk megkérdőjelezhetetlen - igazából a kijelölt útirány még izgalmasabb is, mint az elvárt. A hard rock birodalmán gyakran kí­vül eső dalok Axelesí­tése talán még jobb ötletnek is bizonyult, hiszen itt biztosak lehetünk benne, hogy valóban újraértelmezett - reanimált - dalok születnek, ráadásul egy olyan énekes tolmácsolásában, aki az eddigi lemezeken bizonyí­totta, hogy méltó utódja lehet a nagy klasszikusoknak. Hangjában ott van Coverdale rekedtes erotikája, Gillan hangterjedelme, Plant ösztönös intonációja, Dio monumentalitása, ráadásul mint kollégáim mondták, élőben is legalább olyan frenetikusan tudja hozni a mutatott formát, mint lemezen. Az előadók között mindenesetre kettő olyan is akadt, amely számomra ismeretlen volt: a The Mission és a Montrose neve bevallom, nem sokat jelentett, és Chris Rea, valamint Phil Collins munkássága is ( tudom, szégyelljem magam, megteszem...) eléggé távol áll tőlem - az általuk tolmácsolt számok azonban - és ez mindenképpen Axel érdeme- akár egy új Pell stúdióalbum dalaiként is értelemezhetőek lennének - és itt van az egész lemez lényege is: a német gitárhősnek ugyanis úgy sikerült a szerzeményeket átgyúrni, hogy azok egy az egyben az általa képviselt univerzumba beilleszthetőek lettek. Kérem szépen, itt az interoperabilitás új értelemert nyert - a Riot Warriorja még nem hordoz magán sok új jegyet, a U2 Beauiful Day-e azonban már elmerült a Rainbow-i gitárriffekben s Rea Stone-ja is mintha csak a Nasty Reputation Giant-jének az ikertestvére lenne. Axel egyébként ezekben az epikus dalokban képes leginkább megmutatni önmagát, ez az a zenei közeg, melyet legjobban szeret. A megfontolt témakibontás elég teret hagy mind a gitárszólóknak, mint a mesélős, kissé elszállós éneknek is, nem véletlen, hogy a lemez egyik csúcspontja, Collins In The Air Tonight-ja is hasonló szellemben fogant. Ami külön csemege még: a Kiss Love Gun-jának akusztikus feldolgozása, nem tudom, hogy született -e már ilyen irányú értelmezése a dalnak, mindenesetre nem vesztette el az eredeti alapvető jelentését. Mindezek mellett akadnak szerintem gyengébb pillanatai is a lemeznek, ám ezek elsősorban az eredeti dalokból fakadnak: olyan szerzemények ezek, melyek nem igazán tudtak megérinteni. Hiába a Free klasszikus mivolta, részemre feleslegesen túlnyújtott, a The Mission gyermeke pedig ismeretlensége ellenére is unalmas. Gioeli természetesen végig fantasztikusan teljesí­t, olyan pluszt képes adni az eredeti szerzeményeknek, mellyel gyakran még felül is múlja a tolmácsoltak szí­nvonalát - ez persze köszönhető annak, hogy torkából minden dallam hard rockosnak hat.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások