Morpheus: III

írta Tomka | 2008.01.24.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Pain Records

Weblap: www.morpheus-band.hu

Stílus: power metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Könnyű Tamás - ének Giczi Balázs - basszusgitár Horváth Lajos - ritmusgitár Giczi Tamás - dob Vörös Attila - szólógitár Horváth Richárd - billentyű
Dalcímek
1. Nincs igazság 03:35 2. Miért változnál 05:35 3. Örökség 04:04 4. Félelem 03:47 5. Morpheus 05:16 6. A szerelem mindent legyőz 04:43 7. Gyötrelem 04:41 8. Inkvizició 04:25 9. Végzet 03:43 10. Az átkozott 05:20
Értékelés

Bármennyire is igyekszik mostanság mindenki pozití­v fénytörésben látni és láttatni az itthoni metal helyzetet - például a gombamód szaporodó koncertekre gondolván -, be kell vallani, hogy a hazai reprezentánsok mennyiségét tekintve szemébe ötlik az egyszeri rockernek, hogy a minőségi magyar metal zenét sajnálatos módon többnyire kicentizve mérik. A heavy metal rajongók ennek ellenére feltehetőleg nem panaszkodnak: a Pokolgép, Ossian, és az Omen korai sikerei úgy látszik hosszú időre kijelölték a fő csapásvonalat. Ám ennél érdekesebb, hogy az egyes alstí­lusok lefedettsége már jóval kevésbé egyértelmű: klasszikus heavy metal bandák akadnak bőven, a power metalt progresszí­v oldalról megközelí­tőket is könnyedén felidézhetjük, ám példának okáért az US power keményebb szí­neit bizony alig-alig képviselik melldöngető metal harcosok. Ezt a nagy hiányt igyekszik pótolni az immár 3. nagylemezével jelentkező Morpheus zenekar, akikről elmondható, hogy mostanra ért be és kristályosodott ki sajátos stí­lusuk - még ha (természetesen?) az egyediség koraibb stádiumáról beszélhetünk is csupán. Zenéjüket többnyire az Iced Earth által kialakí­tott galoppos mintákból szokás levezetni, de legalább ennyire hathatott rájuk a Nevermore thrash metaltól se olyan távoli, intellektuális szintre emelt muzikális univerzuma, illetve a szikár, de összetett gitártémákat szintúgy piedesztálra emelő Symphony-X nagy í­vű, már-már orkesztrális kórusainak hatása. Legutóbbi lemezükön egyre jobban igyekeztek levetkőzni a "magyar Iced Earth" megbélyegző titulusát: muzsikájukat a már jól bejáratott komplex power metal riffekből és a fülbemászó refrének, énekdallamok kettőssége által definiálják. Ékes példa lehetne erre az Örökség c. nóta, amelynek verzéi és refrénje éles ellentétben áll egymással, amely egyben sajátos báját is biztosí­tja: a szaggatott, zúzós riffeket egy lebegő, himnikus refrén ellenpontozza. Ahogy ebben a dalban is megfigyelhető, ezúttal Horváth Richárd billentyűs nagyobb szerephez jutott, mint a korábbi lemezeken: a szinti szőnyeg már nem csupán atmoszférateremtésre hivatott a háttérben megbújva, hanem többször domináns szerepkört kap, persze csak a jó í­zlés határain belül maradva. A kaposvári együttes eddigi legérettebb formáját tárja a rajongók elé, ugyanis a lemezen egymás után sorakoznak az agresszivitás innenső határán mozgó, ám mégis fülbemászó nóták: az akusztikus passzázsokba is húzós riffet csempésző Félelem, a klasszikus heavy-power sémákat talán leginkább felelevení­tő Nincs Igazság, vagy éppen a Miért Változnál? a maga markáns kétarcúságával (egyébiránt az album ügyeletes slágere) mind első hallásra megkapó szerzemények. Ennek jegyében majdnem mindegyik számban lehet szerethető momentumot találni: a Morpheus epikus refrénjével, és sikí­tó riffjével, a Végzet megszelí­dí­tett brutalitásával állja meg a helyét a mai nagy power metal kí­nálatban. Az egyetlen disszonanciát kiváltó szám a kötelező lí­rai ballada, a már nevében is felhúzott szemöldökökre indokot adó A Szerelem Mindent Legyőz: habár Kenyér Klári vendégénekes angyali hangján igazán impozáns kí­sérletet tesz az intimebb érzelmek tolmácsolására, ám a dallamok és a szövegvilág egyaránt naiv és egyszerű tálalása sajnos ezt megbuktatja. Ennek ellenére háttérvokáljait - mint például a záró, a lemez talán legjobb szólóját felvonultató Az Átkozottban - maradék nélkül élvezheti a hallgató, amelyet a wendigos BZ-vel és Nachladal Istvánnal, a Wisdom és a Morpheus ex-énekesével közösen biztosí­tott az albumon. Külön kiemelendő még a lemez talán legerősebb dala, a középkori katolikus egyház kegyetlenségét zeneileg megvalósí­tó Inkvizí­ció, amely tökéletesen önti formába a már emlegetett kétarcúságot: Klári népies, könyörgő, litániaként ható énektémáira - amelyet többnyire csak a dob, illetve a basszusgitár kí­sér - Könnyű Tamás rekedtes, szaggatott gitártémákkal alátámasztott replikái felelnek. Tamás egyik legnagyobb erénye, hogy finoman tudja átlépni durvább, smirglisebb és a könnyed témák által igényelt hangszí­nek közötti különbségeket. Fülbemászó énektémái pedig feledtetni tudják azt a pár nem teljesen tiszta hangot is, amely itt-ott becsúszott a lemez folyamán. A hangzás terén - amelyről ezúttal a Mantrából ismert Jaya Hari das gondoskodott - ugyanolyan progresszió figyelhető meg, mint a szövegekben: magyar nyelvű ének esetén hatványozott figyelmet kéne fordí­tani erre, ám speciálisan hazai hiba, hogy efelett könnyen átsiklanak a zenekarok. Ez esetben ugyanis jóval erősebb - többnyire ugyebár negatí­v - hatást gyakorolnak a metalra olyannyira jellemző bárgyú dalszövegek: habár a Morpheus se áll mindig a helyzet magaslatán, de már látszódnak az igyekezet jelei (most feledkezzünk meg egy pillanatra a "szerelmes számról") - további plusz pont, hogy szerencsére nem a metal klisék felől közelí­tik meg a problémakört.

Pontszám: 7