Suspyre - A Great Divide
írta Philosopher | 2008.01.18.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Nightmare
Weblap: www.suspyre.com
Stílus: progresszív
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Progresszív power metal, jazz-fusion és kasszikus zene összegyúrva. Mintha a Pain Of Salvation érzékenyebb megközelítését megspékelnénk a Symphony X durva betéteivel, a Dream Theater facsart szerkezeteivel és adnánk rá egy klasszikus zenei köntöst. Az ének is inkább Russel Allan-re hajaz, bár kevesebb benne az erő és az érzelem. Az első számnál még azt is el tudtam volna képzelni, hogy ez a “mi" Bátky Zolink! Ha megnézzük a csapat honlapját, és végigolvassuk a biojukat, hamar rájöhetünk, hogy a srácoknak fiatal koruk ellenére 15-20 éves zenei múltjuk van. Háááát kérem, könnyű úgy, ha már apa meg anya kétévesen hangszert ad a kezünkbe 😉 (mellékesen jegyzem csak meg, hogy a fiamnak 8 hónapos korában vettem meg az első “szintijét". Lehet, hogy ő lesz a 2010-es év Jordan Rudess-e? Amikor éneklem neki, hogy “Boci, boci" - már vágja is rá, hogy “Taaajtaaa") A csapatot 2001-ben alapította a két gitáros. Az első kiadványuk még 2005-ben jelent meg The Silvery Image címmel. Szinte éppen, hogy csak megjelent az első album, a fiatal csapat már neki is látott a kövekező album megírásának. A második album - A Great Divide - dalai 2005 augusztus és november között születtek meg. Mivel a csapat nem látta értelmét, hogy a lemez első felét alkotó “The Alignment of Galaxies"-t egy EP megjelentesse, így megszülettek a lemez második felét képező “The Origin of a Curse" dalai. A két részt összegyúrva pedig 2007-ben kijött A Great Divide. A csapat életét tagcserék nehezítették, ezzel magyarázható a másfél éves “csúszás". A csapat nagyon trükkösen komponálta meg a zenét, mert a számaik fő motívumait képező tételek vissza-visszaköszönnek, más hangszeren, vagy kicsi módusításokkal. Számomra ez a “játék" még élvezetesebbé teszi az albumot, és már szinte keresi az ember az ismerős motívumokat. Ne feledjük természetesen, hogy egy prog albumról van szó, tehát nem csap át az egész az unalomig ismétlődő refrének szindrómájává. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, hallgassátok meg a The Singer-ben billentyűn előadott melódiát, ami később szaxofonon, még később nagyzenekari előadásban, elektromos gitáron és a végén még akusztikus gitáron is fel-feltűnik a cd első felében. A Blood and Passion pedig végül is a lemezen található főbb motívumok átkonvertált esszenciája - természetesen a csapat állítása szerint. Számomra ez már annyira progger megközelítés, hogy szimplán átsiklok felettük, és esetleg néha huncutul kacsintok, ha valami ismerős dallam szembejön velem. Igaz a csapat nem white metal (nem istenfélő és szövegeiben hozzá sopánkodó, vagy őt dicsőítő), mégis az énekes személyében egy igazhitű tag fogalmazta meg a magasztokat. Clay Barton írta ugyanis a szövegeket. Az album konceptlemez, ami egy April nevű zongoristalány nehézségeit és életének elkerülhetetlen végét dolgozza fel. A szövegek többértelműek, néha nehezen is értelmezhetőek - ugyan úgy, mint a zenét, ezt is átjárja a művészi megközelítés. Zeneileg az album annyira sokrétű, hogy nem számról-szárma, hanem percről-percre kéne jellemezni, mert a kalsszikus részek, akusztikus gitárok, szaxofon, power riffek, jazz-es elborulások sűrűn követik egymást. Én nem is merészkedek ennél mélyebbre ezzel az albummal, szerintem aki a jóféle progresszív metal-t szereti (útmutatónak lásd a kritika elején felsorolt zenekarokat), az 99%, hogy nem fog csalódni.
Legutóbbi hozzászólások