Benedictum: Seasons Of Tragedy

írta garael | 2007.12.13.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Locomotive Records

Weblap: www.benedictum.net

Stílus: power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Veronica Freeman - vocals (ex-Malady) Pete Wells - guitars (ex-Malady) Chris Morgan - keyboards Jesse Wright - bass Paul Courtois - drums
Dalcímek
1. Dawn of Seasons 01:26 2. Shell Shock 04:25 3. Burn it Out 03:32 4. Bare Bones 05:12 5. Within the Solace 04:22 6. Beast in the Field 06:37 7. Legacy 05:35 8. Nobodies Victim 04:45 9. Balls to the Wall 05:45 10. Steel Rain 05:46 11. Seasons of Tragedy 11:38
Értékelés

Jóllehet a metal szférában anyira nem számottevő, ki, hogyan néz ki, mint a popiparban, azért egy női énekesnél bizony fontos tényező lehet a külalak. Persze ennek megí­télését már az egyéni í­zlés határozza meg, van, akinek a hűvös szépségű Tarja, van, akinek a babás Anette, van, akinek a mature Doro jön be, ám jómagam - a csapat korábbi albumának kritikájánál is megjegyezve - a Benedictum énekesnőjére tenném le a voksot, hiszen mí­g a Nightwish két dalnoknőjéről a jég, illetve a Barbie baba jut eszembe, addig Veronica-nál a bizsergő motoszka vágy, némi anyatejes asszociációval keverve. Az persze, hogy a hölgy képes kihozni a férfi emberfiából a kan ördögöt nem csak a kinézetének köszönhető: az első hang hallatán, ami kiröppen eme természeti csoda torkán, máris egy rekedt és búgó hangú domina jelenhet meg a szemünk előtt, ki a bőrkorbáccsal képes a férfiakat kopasz kutyává változtatni. ( Félreértés ne essék, nem vagyok hí­ve az extrém sportok ezen fajtájának.) Itt bizony kérem a metal zenei szüfrazsettizmus, a lábat elgyengí­tő girl power farokbehúzó léte telepszik rá a rocker emberfiára - az egyenjogúság ténye nem is lehetne plasztikusabb, mint a Benedictum hölgy központú világa, melynek szubsztanciája az őserő hang, s melyben ott van a legvampabb magyar-anya, Karády Katalin femme fatale feelingje, és - némi nemi képzavarral élve - Udo rekedtes orgánuma. A minden macsó cowboy rémálmaként megjelenő Veronica Freeman vezette csapat debütalbuma kellemetes Sabbathos, doomos füsttel bágyaszotta el bennünket, némi délies narkotikummal fűszerezve a dehumanizáló légkört. Mostanra a Sabbathos alapok meggyengülve húznak a doomból a power irányába, kevesebb őrlő tempóval, és több dinamizmussal felpörgetve a bivaly riffeket, olyan amerikai metalt eredményezve, melynek húzásáról a MiG 29-es dupla hajtóműve juthat eszünkbe. A heavy metalhoz történő közeledést egyrészt minden heavy metalok legmetalabb Accept számának feldolgozása - emlékezzünk csak, a debütalbumon még a Mob Rules dübörgött-, másrészt a lemez két húzószámának, a több, mint hat perces Beast In The Fieldnek ( ennél retrosabb cí­met nehezen találtak volna), és a Brainstrom í­zekkel felvértezett Seasons Of Tragedy-nek kétlábdobos pörgetései, és énektémái jelzik. Ezek mellett emlí­thetjük még a patinás vendégzenész-listát, mely szintén a metal feelinget erősí­ti. (George Lynch (ex-DOKKEN), Manni Schmidt (ex-RAGE, GRAVE DIGGER), Jeff Pilson (ex-DOKKEN, FOREIGNER) és Craig Goldy (DIO)).Természetesen némi pszichedelikus merengés itt is jelen van, ám ezek már csak inkább dí­szí­tő, mintsem szervező elemei a daloknak. Kérem szépen, már a kezdés is olyan svunggal rúgja tökön a hí­msoviniszta punnyadt rockereket, mellyel legutóbb a K1 világbajnoki döntőn találkoztam, s melyet a Burn It Out tradicionális, Judasos, US poweres riffelése folytat - jóllehet a refrének nem ütnek akkorát, mint az agydöngölő permanens riffek áradata. Az első, a debütalbumra is visszautaló doomolást a Bare Bone hozza, végre egy, számomra is élvezetes énektémát perezentálva , felvezetve a Within Solace amerikai í­zű, kicsiny keleties feelingel rendelkező hajlí­tásait. A Legacy dallamosabb vizekre evezne, ám ez csak a szintis dallamfutamokig terjed, az énektémát itt sem sikerült megfelelőre prezentálni. A folytatás hasonló mederben folyik, érdekes, hogy az ortodoxabb - és némileg dallamosabb - témákat a már emlí­tett két hosszabb szám képviseli, pozití­v lenyomatot hagyva a hallgatóban.

Pontszám: 6