Gammaray: Land of the Free II.

írta garael | 2007.12.03.

Megjelenés: 2007

Kiadó: SPV

Weblap: www.gamma-ray.com

Stílus: power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Kai Hansen - ének, gitár Henjo Richter - gitár, billentyűs hangszerek Dirk Schlächter - basszusgitár Dan Zimmermann - dob
Dalcímek
1. "Into The Storm" (Hansen) - 3:47 2. "From The Ashes" (Hansen) - 5:26 3. "Rising Again" (Hansen) - 0:27 4. "To Mother Earth" (Hansen) - 5:11 5. "Rain" (Richter) - 5:16 6. "Leaving Hell" (Hansen) - 4:20 7. "Empress" (Zimmermann) - 6:22 8. "When The World" (Hansen) - 5:44 9. "Opportunity" (Schlächter) - 7:14 10. "Real World" (Hansen) - 5:42 11. "Hear Me Calling" (Hansen) - 4:14 12. "Insurrection" (Hansen) - 11:33
Értékelés

Jól tudom, hogy sokan tartják úgy, miszerint az "igazi", true Helloween érzést és a dallamvilágot Kai Hansen, és csapata, a Gammaray képviseli, ám én ezzel a megállapí­tással csak feltételesen értek egyet. Azt aláí­rom, hogy az első Helloween album Kai Hansen elképzeléseit és zenei lenyomatát képviselik, ám a Keeper albumok - különösen a második - már egy másfajta, epikusabb, de egyben játékosabb megközelí­téssel készültek. Természetesen a riffelősebb - Judas Prieast elemeket magában hordozó- Gammaray albumokat nem lehet elválasztani Hansen korai munkásságától, ám a Helloween Kiskés és Derises korszakai vannak annyira önállóak, hogy azokat úgy is kezeljük. Az persze mindkét csapat javára í­rható, hogy a metal hiányos kilencvenes években sem próbáltak grunge vizekre evezni, sőt, bátran mondhatom, hogy ekkor tették le legerősebb heavy albumjaikat az asztalra. A Powerplant, illetve a Time Of The Oak , valamint a Better Than Raw nem csak azért lettek kiemelkedő lemezek, mert nem volt akkoriban vetélytársuk - az idő bebizonyí­totta, hogy ma, a szuper szí­nvonalú albumok dömpingjében is a metal nemzeti bajnokság első osztályának éllovasai lehetnének. Figyelve a két csapat munkásságát, a zenei hasonlóság ellenére jócskán találunk eltéréseket is: a Gammaray sosem mozdult ki olyan mértékben az általa szabott irányvonalból, mint a néha meghökkentő ugrásokra képes Helloween. Ennek persze megvannak az előnyei, hiszen olyan buktában sosem volt részük, mint tökfej-öcsiéknek a Chameleonnal, de nem is váltak olyan underground sztárokká sem - bár a Helloween esetében ez a jelző nem éppen helytálló - , mint amire a Dark Ride lemez predesztinálta Deriséket. A viszonylagosan állandó zenei világ okozta kiegyensúlyozott teljesí­tmény azonban hordhat veszélyeket is: a továbblépés szükségességét azok is felróhatnák, akik egyébként szeretik az együttest, s hát a zenei izgalom sem okozhat szí­vszélhűdést még a legmegveszekedettebb fanoknak sem. Mégis, a Gammaray fegyvertárában van egy olyan wunderwaffe, mellyel ez idáig elkerülhették az ellenség sikeres ostromát, ez pedig Hansen bámulatos dallamérzéke. Jóllehet, a csapat szerzeményeit azonnal fel lehet jellegzetes refrénjeik által ismerni, ám mégis....mégis van bennük egy olyan plusz, ami nem hagyja unalmassá válni még a legsablonosabb dalukat sem. Hansen a viszonylagosan progresszí­v - ez persze csak idézőjelesen értendő - legutóbbi lemez után most megpróbált visszanyúlni az egyik legnagyobb korai sikerhez, elővéve azt a nyersebb, thrash-esebb speedelést, ami annak idején az ős Helloweent is egy új stí­lus megalapí­tóivá tette. Jómagam nem annyira rajongok ezért a korszakért, ezért az első négy szám - mely ebben az érában fogant - úgy robogott el mellettem, mintha valamiféle powerplant űzte volna tova őket a végtelenségbe, pusztán a From The Ashes Maiden nyúlására kaptam fel kissé a fejem. A Rain viszont végre káprázatosan idézi a Land Free "slágeres" világát, ráadásul úgy, hogy az "ősi évek" állati vadsága is ott rejtőzik a riffek között. Innen aztán megállí­thatatlanul ontja Hansen a jellegzetes, fütyülhető, optimista dallamokat: az Accept és UDO "oroszos korszakát" idéző Leaving Hell tuti koncertfavorit, ám ha már itt tartunk, Hansen mester - UDO-hoz hasonlóan- valószí­nűleg elkapta a "russian virus", hiszen következő dalában sikerült feldolgozni az Amuri Partizánok dalát - idősebbeknek különös úttörős nosztalgiát idézve -, mely hatásvadász jellege mellett is élvezetes, és azonnal headbangre ingerlő. A When the World-ben sincs megállás, jóllehet kicsit panelesre sikeredett a nóta - egy csipetnyi szimfonikus, Nightwishes, illetve a váltásainál fogva Maidenes utánérzéssel -, majd az Opportunity komplexebb középtempója visz egy kis változatosságot a sebességben fickándozó szerzemények közé - bár itt is becsúszott egy kis lopkovári, gondolom, Hansen mester mostanában sokat hallgatta Dickinsonékat. A Real World ismét egy "slágeresebb" szerzemény, standard Gammaray, visszautalva egy korábbi dalukra- aki rájön, melyikre, kap tőlem egy csokit - , aztán egy speed bomba után jön a szokásos epikus Hansen dalfolyam a szokásos panelekkel, ezzel együtt a szokásos élvezetességgel. Fasntasztikus, hányszor el tudja adni Kai ugyanazt az árut más és más csomagolásban - és mégsem csap be bennünket. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azért Scheeper, vagy bármelyik skandináv névtelen csodapacsirta hatalmasat tudna lökni a szí­nvonalon, a záró szerzeményben érzem leginkább, hogy barátunk alig tud megbirkózni a vélhetőleg saját hangjára í­rt dallamokkal.)

Pontszám: 7