Sebastian Bach: Angel Down

írta garael | 2007.11.28.

Megjelenés: 2007

Kiadó: MRV

Weblap: www.sebastianbach.com

Stílus: Hard rock/metal

Származás: USA

 

Zenészek
Sebastian Bach (ex-Skid Row, Frameshift, The Last Hard Men, Damnocracy, Madam X) - ének "Metal" Mike Chlasciak (Halford, Testament, Painmuseum, John West, Cans, MVP) - gitár Johnny "Chromatic" Leannarts - ritmusgitár Steve DiGiorgio (Autopsy, Testament, Artension, Suicide Shift, Vintersorg, Death, Sadus, Iced Earth, Control Denied, Quo Vadis (Can), Dark Hall, Dragonlord, James Murphy) - basszusgitár Bobby Jarzombek (Halford, Iced Earth, Riot, Juggernaut (US), Spastic Ink, Painmuseum, Happy Kitties, Demons & Wizards, John West, WInterkat, Dirty Water) - dob vendég: Axl Rose - vokál: "Back in the Saddle", "(Love Is) A Bitchslap" és "Stuck Inside"
Dalcímek
1. Angel Down 2. You Don't Understand 3. Back In The Saddle (feat. Axl Rose) (Aerosmith cover) 4. (Love Is) A Bitchslap (feat. Axl Rose) 5. Stuck Inside (feat. Axl Rose) 6. American Metalhead 7. Negative Light 8. Live & Die 9. By Your Side 10. Our Love Is A Lie 11. Take You Down With Me 12. Stabbin' Daggers 13. You Bring Me Down 14. Falling Into You
Értékelés

Lehet-e élet a Skid Row után? – tehettük fel a kérdést annak idején, mikor a grunge hullám Dickinson és Halford után egy harmadik nagy metal ikont is az önmegvalósítás útjára taszajtott, némileg letérítveve őt a fémösvényről, egy jóval ingoványosabb talajra szökkenve át. Jóllehet a két nagyágyú hosszú eszmélés után engedelmeskedett egy másfajta fém – illetve papír – értékformáló parancsának, és visszatért eredeti bandájába, Bach ezt nem tette meg – igaz, így elkerülhette azokat a csúfos kudarcnak számító buktatókat, melyekbe társai bizony bele-beleestek.

Jóllehet szórványosan fel-fellépett, és volt egy szólólemeze is – mely gyorsan eltűnt a süllyesztőben –, ám még a Frameshift project sem tudta visszahozni annak a sikernek a töredékét sem, mely a Skid Row első két albuma által némileg rózsaszín – vagy más színű – felhőkbe burkolta az ifjú dalnokot. Nyilatkozatai sosem voltak szimpatikusak – nem szeretem, mikor egy zenész minden második szava az a bizonyos kötőszó –, koncerten mutatott egyre romló formája pedig megerősített abban a hitben, hogy Bachnak mindenképpen szüksége lenne egy irányítói támaszra, vagy két nagy atyai pofonra, hogy észhez térjen, és ne pazarolja el a tehetségét.

Ezért is örültem meg, mikor hírét vettem annak, hogy eltévelyedett hősünket a metal szabadalmaztatott újkori messiása, Roy Z. próbálja meg gatyába rázni. Úgy gondolom, neki aztán van tapasztalata, hogyan kell a kissé zavart állapotban lévő tehetségeket irányba állítani, ezen kívül pedig olyan jellegzetes manírokkal, hangzással képes felvértezni az általa producerelt albumokat, melyek bátran mondhatom, etalonként szerepelnek a "resurrectionök" divatos világában.

Örömömet csak fokozta, mikor megláttam az új album zenészgárdáját: nos, ha lehet ilyet mondani, Bach teljes fémpáncélba öltözve indult neki újfent legyőzni Paff, a bűvös sárkányt – ennél erősebb underground és session-mainstream gárdát nehéz lett volna összehozni. Itt kérem csupa tapasztalt harcos készült a logisztikai támogatásra Z. mester felügyelete alatt, s hogy milyen lett az eredmény? Lássuk!

A hangzás az elvártaknak megfelően üti le a szinkópát a modernebb metal szerelmeseinek fejében: keveredik benne Roy Z. futurisztikusan true (tudom, ez kibogozhatatlan ellentmondás, de ha az ókori görögök használhatták ezt a módszert…), valaminta Halford és a Fight fémesen dögös megszólalása, olyan riffekkel bombázva a hallgatót, melyek közül több egy-egy Pantera-lemezen is megállná a helyét. A fő kérdés persze Bach hangja, mely az utóbbi időkben látványosan romló formát mutatott – nos, úgy gondolom, Roy Z.-nek sikerült megtalálni azt a polírozó anyagot, mely képes volt elfedni a nagyobb réseket hősünk vokális teljesítményén, bár félek tőle, hogy eme titkos csodarecept csak a stúdiókban állítható elő. Bach ifjúkori formájához mérten üvölt – szerencsére a sikolyokat már nem erőlteti –, bár úgy érzem, hogy kissé túlságosan is a bizonyítás erejétől hajtva, melynek eredményeként szerintem néha szétrekeszti a dallamokat. Apropó, dallamok. A lemezt ezeknél fogva két részre lehet osztani: a hagyományosabb megközelítésű hard rockosabb dalokra (You Don’t Understand, az Axl Rose-zal duettben előadott (Love Is) A Bitchslap, Live & Die, By Your Side, Our Love Is A Lie), illetve a modernebb irányba hajló, inkább metal szerzeményekre – a Take You Down With Me riffje nyugodtan felférhetne Ozzy legutóbbi albumára is. Sajnos ezek a dalok számomra nem bírnak olyan erővel, egyrészt a már említett „szétrekesztés” miatt, másrészt mert egyszerűen nem érzem elég erősnek a dallamtémákat ahhoz, hogy többszöri hallgatás után meg tudjam különböztetni őket, vagy felfedezzek bennük valami jellegzetes karaktert.

A riffek persze hasítanak, mint egy rakéta, a Negative Light tempója például az első Fight album erejével löki az éterbe az energiát, de az American Metalhead judasos ütemei is önkéntelenül headbangre kényszerítenek: kár, hogy ezekhez nem készült olyan emlékezetes refrén, mint amilyeneket akár a 'Subhuman Race'-en is produkált Bach.

Az Aerosmith feldolgozás – jóllehet modern hangzással és Axl-lel felturbózva – megfelel a kor követelményeinek, ám én jobban szeretem a ”staccatózás” helyett az eredeti élő pulzálását.

Pontszám: 6