Tarja Turunen: My Winter Storm

írta garael | 2007.11.19.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Universal Records

Weblap: www.tarjaturunen.com

Stílus: szimfónikus rock

Származás: Finnország

 

Zenészek
Bass: Doug Wimbish Guitars: Alex Scholpp Drums: Mike Terrana Keys: Maria Ilmoniemi Cello: Max Lilja and Markus Hohti Lead & BV, guitars, additional electronic drums and keyboards: Toni Turunen
Dalcímek
"Ite, missa est" - 00:27 "I Walk Alone" - 3:53 "Lost Northern Star" - 4:22 "Seeking For The Reign" - 00:58 "The Reign" - 4:07 "The Escape Of The Doll" - 00:32 "My Little Phoenix" - 4:02 "Die Alive" - 4:04 "Boy And The Ghost" - 4:36 "Sing For Me" - 4:16 "Oasis" - 5:10 "Poison" (Alice Cooper Cover) - 4:01 "Our Great Divide" - 5:05 "Sunset" - 00:36 "Damned And Divine" - 4:29 "Minor Heaven" - 4:00 "Ciarán's Well" - 3:37 "Calling Grace" - 3:06 "Damned Vampire & Gothic Divine" - 5:01 "I Walk Alone" (Artist Version) - 4:23 "I Walk Alone" (In Extremo Remix) - 4:31
Értékelés

A Gamma Ray - Helloween szupermeccs mellett az idei bajnokság másik várva várt mérkőzése a Nigthwish és ex-énekesnője, Tarja Turunen páros játéka volt. Az anyacsapat már előrukkolt albumával, mely szerintem, ha nem is a legjobb, ám mindenképpen egy korrekt munka volt, ami az énekesváltás ellenére is magán viselte - zeneileg - a korábban megszokott jegyeket.

Érdekes módon Tarja esetében éppen fordítva sült el a dolog - a hölgy hangja óhatatlanul is felidézi korábbi együttesének emlékeit, ám a dallamok egy egészen más világot mutatnak. Az előzetes kislemez után a 'My Winter Storm' nem árult zsákbamacskát, az I Walk Alone által kínált stíluscsokrot kapunk, ami - ha van is némi rokonság az énekes korábbi munkásságával - egészen más alapokon nyugszik, mint a Nightwish muzikális birodalma.

A legnagyobb különbség, hogy Tarja lemeze nem metal album. Tudom, egyesek most felhördülhetnek - de meg vagyok róla győződve, hogy ha lehántjuk azt az egy-két gitárriffet és persze a "fém" hangszerelést a dalok többségéről, akkor egyszerű filmzenei, musical és klasszikus zenei mintákat kapunk - némi gótikus és pop hatással, a szerzemények zömének gyökerei nem a metalban keresendők. A másik eltérés a klasszikus elemek jellegében jelentkezik. Tarja ezúttal abba a közegbe terelte a muzikális megvalósítást, melyben igazán jól érzi magát. Egyrészt a vontatott, lassú tételek hagynak időt a dallamformálásra - gyakran úgy érzem, a refrének háttérbe is szorulnak a hangalkotási folyamatban -, másrészt a komolyzenei részek egy jóval nehezebben emészthetőbb, modernebb forrásból táplálkoznak, mint a Nightwish esetében. A hol csöndes elégiával, hol egy "télies díva" megfontoltságával vonuló dalok sokkal inkább kifejezik az északi ember belső magányát, mint azt a gyakran bombasztikus eksztatikussággal robbanó energiát, amit a Nightwish közvetít. Hiába azonban a hangulati áramlatok ügyes érzékeltetése, számomra az album az ötödik-hatodik szám után unalomba fordul. Egyrészt nincsenek meg azok a "slágeres dallamok", melyek néha megtörnék a komor "klasszikázást", másrészt az általánosan lassú tempó egy színpompás, ám eseménymentes filmzenei tablót festi le, melynek középpontjában az igazából magának daloló énekesnő áll. A lemez huszonegy tételéből (nekem a bónuszos változat van meg) persze jónéhány csak hangulati összekötő, ám szinte bármelyik szám lehetne az, ha levennénk róla Tarja énekét. Tudom, vannak, akik elsősorban a "feeling oldaláról" közelítik meg a metal zenét, ám nekem egyszerűen hiányoznak a riffek, a gitárszólók - no és persze a vontatottságtól megszabaduló refrének -, sokadik hallgatásra sem tudok jó pár számot megkülönböztetni egymástól, annyira hasonló felfogásban lettek megfogalmazva, valamint nem tartalmaznak olyan apró finomságokat sem - legalábbis én nem vettem észre ilyeneket -, melyek legalább egy kis unikummal bolondítanák meg az üres énektémákat. A keverés és hangzás persze kifogástalan, talán túlontúl is bombasztikus ezekhez a belső világú dalokhoz – a billentyűk hangulataláfestő dominanciája azonban nem képes helyettesíteni a sistergő gitárok monoton alapozását.

A lemez nagy dérrel-dúrral beharangozott húzószáma Alice Cooper Poison című dala, mely még így átdolgozva is annyira megtöri a monoton, de legalább addig egységes dramaturgiát, hogy talán még érdekesnek is lehetne nevezni - ha Tarja nem ölte volna ki belőle azt az erotikus szubsztanciális lényeget, ami olyannyira sodróvá és lüktetővé tette az eredetit. Nem értem egyébként, hogy a producernek - Daniel Presley - mi lehetett a célja, hiszen igazából egyetlen célcsoport számára sem lehet kielégítő a kapott végeredmény, mely a maga steril egyhangúságában tényleg csak a "Tarja hangjába szerelmes" rajongók számára lehet némileg érdekes.

Pontszám: 4.5