Queensryche: Take Cover

írta garael | 2007.11.10.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Rino

Weblap: www.queensryche.com

Stílus: progresszí­v metal/rock

Származás: USA

 

Zenészek
Geoff Tate - ének Mike Stone - gitár Michael Wilton - gitár Eddie Jackson - basszusgitár Scott Rockenfield - dob
Dalcímek
1. Welcome to the Machine (PINK FLOYD) 2. Heaven on Their Minds (JESUS CHRIST SUPERSTAR) 3. Almost Cut My Hair (CROSBY, STILLS, NASH & YOUNG,) 4. For What It's Worth (BUFFALO SPRINGFIELD) 5. For The Love of Money (THE O'JAYS) 6. Innuendo (QUEEN) 7. Neon Knights (BLACK SABBATH) 8. Synchronicity II (THE POLICE) 9. Red Rain (PETER GABRIEL) 10. Odissea (CARLO MARRALE & CHEOPE) 11. Bullet the Blue Sky (Live)(U2)
Értékelés

Múlt évben és az idén rengeteg feldolgozásalbum látott és lát napvilágot, a Def Leppardtól és a Teslatól elkezdve Axel Rudi Pellen keresztül a Northern Kings-ig : voltak ezek között felejthető alkotások, olyanok, melyek nem sokat adtak az eredetihez, és voltak persze olyanok is, melyeknél a művészi absztrakció érthetővé indokolta a feldolgozás tényét. Jómagam nem igazán kedvelem a cover albumokat. Egyrészt azért, mert a választott művek általában önmagukban is klasszikusok, átformálásuk csak nagyon kis százalékban jár a szí­nvonal megtartásával, - annak pedig semmi értelmét nem látom, hogy hangról hangra lejátszanak valamit újra,- másrészt a megszokott dalok általában annyira "beleégnek" a hallgatók fülébe, hogy ösztönösen is jobbnak érzik az eredeti verziót, mint az újat. Ezek mellett még azt sem mondanám, hogy akkor van értelme átformálni egy számot, ha az együttes hozzáteszi saját magát is, zenei lényegét integrálva - hisz í­gy gyakran épp az a szubsztancionális összetevő tűnik el a szerzeményből, amiért klasszikussá vált. Persze lehetnek érdekes megoldások, főleg, mikor egy teljesen más zenei stí­lus reprezentánsait dolgozzák át - emlékezzünk csak a Metallica számok Die Krupps feldolgozásaira, vagy a Judas dalok "death metalosí­tására" - ám ezek inkább csak furcsaságuk által, s nem értékképviselő mivoltuknál fogva kerülhettek a figyelem középpontjába. Természetesen egy olyan óriás esetében, mint a Queensryche, maga a feldolgozás ténye is indukálhat izgalmakat - a királynő birodalmának határai szinte a végtelenségig nyújthatóak, a tagok zenei felkészültsége pedig nem gördí­thet akadályt semmilyen technikai megoldás elé sem. Az előzetes interjúkban Geoff Tate egy amolyan örömzene albumról tudósí­tott bennünket, ahol nem elsősorban az ismertség, hanem az egyéni "tetszési index" határozza meg, mely dalok kerülnek átdolgozás alá. A végeredmény ennek megfelelően eléggé eklektikus lett: az olyan ismertebb bandák és előadók, mint a Black Sabbath, a "kötelező" Pink Floyd,, Peter Gabriel, és a Queen mellett számomra teljesen ismeretlen szerzemények is feltűntek. Bevallom, sem a Marrale-Cheope duó, sem a The O'Jays, vagy Buffallo Springfield nevéről nem hallottam, de igazából a Police munkásságát sem ismerem annyira, hogy egyből tudjam, melyik számról is van szó. Persze valamilyen szinten érthető, hogy nem unalomig ismert dalokkal tömték tele az albumot - hisz még az ismertebb előadók esetében sem az elsődleges slágereket dolgozták fel, s az is, hogy nem csak a progresszí­v és metal érából válogattak, ám í­gy felvállalták azt a veszélyt is, hogy ezeket a szerzeményeket az ismeretlenség révén "önállóan", saját dalokként értelmezhetik a hallgatók. Nézzük hát először a "magas labdákat": a Pink Floyd Welcome The Machine-ja némileg besúlyosí­tva, koncentráltabban került terí­tékre - szerencsére megtartva a forrás dehumanizáló jellegét- ugyanakkor remekül feldobva az eredeti hangulat hideg reménytelenségét egy kis saxofonnal - némi Szárnyas fejvadászos cyber hangulatot kölcsönözve a dallamoknak - igazán jól sikerült, többletet adó covert varázsolva. A Heaven On Their Minds-ot ismét átformálták, ám ez az Operation Mindcrime-os, torzí­tott háttér nem igazán esik egybe az eredeti vádló-kétségbeesett eksztatikusságával. A szaggatott gitárriffek olyan modernitásba tolják el a dalt, melyet Tate jelen lévő kissé fásult- és végletekig csiszolt, pengeéles- hangja talán még jobban kiemel. Úgy érzem, ezáltal nem igazán sikerült felülmúlni az original verzió szí­nvonalát, a dalhoz adott ötlet inkább elidegení­tő, mintsem ötletes - ettől fügetlenül technikailag tökéletes. Az Innuendó hátterét mindenki ismeri - talán ezért nem is lehet ezt a dalt Freddy Mercurynál hitelesebben előadni. Tate persze megpróbálja a lehetetlent - az, hogy nem sikerül neki, nem az ő hibája - objektí­v okoknál fogva egyszerűen hiányzik az a borzongató érzés, mely Freddiet összekapcsolta az eredeti dallal, s amely olyan kisugárzással interpretálta a szerzeményt, amit képtelenség visszaadni. Ehhez járul hozzá, hogy a Queen hangzást meghatározó háttérvokálok a Queensryche esetében kifejezetten gyengék - bár Tate hangja - technikailag itt is kifogástalan. A Black Sabbath Neon Knights-át gyorsan lezavarják - szerencsére nem próbálnak ebből az egyszerű, tökös Dió powerből progresszí­v rock dalt varázsolni. Nem hiába vállalt Dio közös szereplést Tate-el: az énekesi teljesí­tmény abszolute felveszi a versenyt az eredetivel. Talán éppen ezért is nem nagyon formálták át a nótát - a szólóját piszkálták meg egy kicsit - megmaradt az az impulzí­v pumpálás, mely himnuszt avatott a szerzeményből. A számomra ismeretlenebb dalok közé tartozik a 'Almost Cut My Hair' CROSBY, STILLS, NASH & YOUNG eredeti tolmácsolásában. A lí­rai hetvenes évekbeli feeleingjét kissé átformálva, talán kevésbé blues-osan adják elő ezt a Tom Petty világát idéző egyszerű rocknótát - véleményem szerint az egyik leggyengébb "alap" a lemezen, melyet a queensryche professzionalizmussal sem sikerült jobban kiemelni az átlagból. Hasonló a véleményem a For What it1s worth-ről - hiába a kifogástalan terí­tés, egyszerűen nem elég erős a dal ahhoz, hogy felérjen a 'ryche életműhöz. A For The Love Of Money basszus pulzálásával egyetemben is monoton, - jóllehet a kis jazzes betét gondoskodik arról, hogy ne fulladjon végső unalomba a nóta- eléggé ki is lóg a többi szerzemény közül. A Police slágere kissé besúlyosí­tva, a pikáns kikacsintás Stinges attitűdjét megtartva okoz meglepetést - itt úgy érzem, a vastagabb riffközvetí­tés hatására erősebb lett a dal, mint az eredeti - és hát - persze ez már í­zlés dolga - az énekesi interpretáció is meghaladja az eredetit. A Red Rain korrekt tolmácsolás, bár én úgy érzem, hogy ez a szerzemény nem a legerősebbek közé tartozik Peter Gabriel életművében. Az album legerősebb pillanatai közé tartozik a stí­lus kakukktojás is, mely egy operai műfajból szökken hirtelen fémbe. Az Odysseia igazi "embert próbáló feladat" , melyet Tate kiválóan old meg - jóllehet ez a fajta megközelí­tés inkább illene a Rhapsodyhoz, vagy a Manowarhoz, mint jelen csapat repertoárjába. Mindenestre ötletes kikacsintás, és profi énekesi teljesí­tmény - esetleg vehették volna kicsit szimfonikusabbra is a hangszerelést. A lemez zászavaként a tí­zperces pszichedelikus live feldolgozás eszenciájában mutatja meg, milyen az, mikor egy eleve remek szerzeményt dolgoz fel a csapat - szinte plasztikusan érzkelhető, ahogy a banda együtt szárnyal a dallamokkal, Deep Purple szerű jammelésbe oltva a lebegés feelingjét.

Pontszám: 7.5