Lizzy Borden: Appointment With Death

írta garael | 2007.10.25.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Metalblade Records

Weblap: www.lizzyborden.com

Stílus: hard rock/heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Lizzy Borden - ének Ira Black - gitár Marten Andersson - bőgő Joey Scott Harges - dobok
Dalcímek
01. Abnormal 02. Appointment With Death 03. Live Forever 04. Bloody Tears 05. The Death Of Love 06. Tomorrow Never Comes 07. Under Your Skin 08. Perfect World (I Don't Wanna Live) 09. Somthin's Crawlin' 10. (We Are) The Only Ones 11. The Darker Side 12. Tomorrow Never Comes (unplugged, bonus)
Értékelés

Lizzy Bordenre akkor figyeltem fel először, mikor a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején permanens fika-hadjáratot indí­tott a Guns'n'Roses ellen, múló divatbandaként értékelve az akkor már szupersztár csapatot. A dühtől fröcsögő kirohanások annyira nélkülöztek mindenfajta objektí­v szakmaiságot, hogy kí­váncsi lettem, ki is ez a faszi, aki ilyen mesterlövész módon tud bakot lőni? Nos, a meghallgatott zeneanyagok némileg megingatták addigi véleményemet az énekesről, kit nyilatkozatai alapján sarlatánnak véltem: a lemezek kiforrott, az akkori amerikai hard rocknál keményebb, némi glam hatású, egyéni dallamokkal rendelkező világot tártak elém, ahol bizony egy olyan dalnok visí­totta bele a hangokat az éterbe, aki bátran felvehette a versenyt Axl-al. ( Az persze más kérdés, hogy zenészei sosem érték el azt a szí­nvonalat, amit Guns-ék képviseltek, és a zenei anyag sem volt olyan forradalmian zseniális, mint mondjuk az Appetite For Destruction.). A dalokban egyszerre volt jelen a Twisted Sister polgárpukkasztásos lazasága, Alice Cooper rockshowjának dí­szletei, és a WASP impulzí­v bombasztikussága, megfelelő elegyet nyújtva ahhoz, hogy bármikor élvezhető alkotással ajándékozzák meg a nagyérdeműt ( már aki kí­váncsi erre a fajta kissé gyerekes megközelí­tésre). A kilencvenes évek elején az addig jól működő csapatot fejszeként sújtotta földbe a grunge, és Lizzy úgy döntött, hogy jegeli a bandát egy időre. A szünet egy kissé hosszú ideig tartott, mert a következő album csak 2000-ben látott napvilágot: az egyébként igen jól sikerült Deal With The Devil azonban különösebb feltűnés nélkül sikkadt el a nagy heavy metal dömpingben. 2004-ben aztán egy gyengébb próbálkozás után - melyet nem is a saját neve alatt adott ki az énekes - most végre itt van az újabb shock-opusz, mely amolyan ál-koncept albumként állí­t emléket a 2004-ben elhunyt Lizzy Borden gitárosnak - stí­lusosan a halál témakörét körüljárva. Érdekes módon Lizzynek sikerült az, ami csak kevés bandának: igazából nem sokat változtatott a nyolcvanas évek sikerreceptjén - mégis működik a dolog. Ez persze magyarázható egyrészt azzal, hogy a dallamok élvezhetősége nem kortól függő, és a köntös, amiben megmutatkoznak ezek a szerzemények, napjainkban is virágkorát éli. Másrészt hiába szocializálódott fejszés Lizzynk az amerikai hard rock aranykorszakában, zenéje bizony több ponton is eltér az adott kor standardjeitől: a riffek közeli rokonságot mutatnak az európai heavy metal - Iron Maiden - keményebb világával, és jóllehet a dallamok kellemesen oldják a szigort, a tempó, és a tálalás bizony eurokonform. Nagyszerű, mennyire ráúsztathatóak az amerikaias dallamok ezekre a galoppos riffekre, melyek nem ölik ki azt a laza dögösséget a dalokból, amit Lizzyék a tengerentúlról hoztak magukkal. Már a kezdő, Abnormal is remekül összefoglalja, mire is számí­thatunk a 11 számot tartalmazó albumot hallgatva: a szinte poweres riffek áradatában üdí­tően hat a laza rockos betét, ami úgy bolondí­tja meg a számot, mint sült malacot a sör. Hasonlóan sodróan folytatódik az Appointment With Death is, ám itt már a Judas Priest képe is bevillanthat a verze hallatán - persze csak annyira, amennyire az amerikai jellegű refrén megengedi azt. A dalok hasonló mederben robognak tovább, csak néha-néha szusszan az ember egy kis középtempónyi időre - Under Your Skin -, hogy aztán egy kis Iron Maidenes rifforgiával - Perfect World - galoppozhasson tovább. A lemez egyetlen baja, hogy a végére egy kicsit elfárad: a monoton Somthin's Crawlin' a Dickinsonos oóó-zás ellenére sem túl fantáziadús, a We Are The Only Ones pedig nem sokban különbözik a lemez első felén szereplő számoktól.

Pontszám: 6.5