Lizzy Borden: Appointment With Death
írta garael | 2007.10.25.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Lizzy Bordenre akkor figyeltem fel először, mikor a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején permanens fika-hadjáratot indított a Guns'n'Roses ellen, múló divatbandaként értékelve az akkor már szupersztár csapatot. A dühtől fröcsögő kirohanások annyira nélkülöztek mindenfajta objektív szakmaiságot, hogy kíváncsi lettem, ki is ez a faszi, aki ilyen mesterlövész módon tud bakot lőni? Nos, a meghallgatott zeneanyagok némileg megingatták addigi véleményemet az énekesről, kit nyilatkozatai alapján sarlatánnak véltem: a lemezek kiforrott, az akkori amerikai hard rocknál keményebb, némi glam hatású, egyéni dallamokkal rendelkező világot tártak elém, ahol bizony egy olyan dalnok visította bele a hangokat az éterbe, aki bátran felvehette a versenyt Axl-al. ( Az persze más kérdés, hogy zenészei sosem érték el azt a színvonalat, amit Guns-ék képviseltek, és a zenei anyag sem volt olyan forradalmian zseniális, mint mondjuk az Appetite For Destruction.). A dalokban egyszerre volt jelen a Twisted Sister polgárpukkasztásos lazasága, Alice Cooper rockshowjának díszletei, és a WASP impulzív bombasztikussága, megfelelő elegyet nyújtva ahhoz, hogy bármikor élvezhető alkotással ajándékozzák meg a nagyérdeműt ( már aki kíváncsi erre a fajta kissé gyerekes megközelítésre). A kilencvenes évek elején az addig jól működő csapatot fejszeként sújtotta földbe a grunge, és Lizzy úgy döntött, hogy jegeli a bandát egy időre. A szünet egy kissé hosszú ideig tartott, mert a következő album csak 2000-ben látott napvilágot: az egyébként igen jól sikerült Deal With The Devil azonban különösebb feltűnés nélkül sikkadt el a nagy heavy metal dömpingben. 2004-ben aztán egy gyengébb próbálkozás után - melyet nem is a saját neve alatt adott ki az énekes - most végre itt van az újabb shock-opusz, mely amolyan ál-koncept albumként állít emléket a 2004-ben elhunyt Lizzy Borden gitárosnak - stílusosan a halál témakörét körüljárva. Érdekes módon Lizzynek sikerült az, ami csak kevés bandának: igazából nem sokat változtatott a nyolcvanas évek sikerreceptjén - mégis működik a dolog. Ez persze magyarázható egyrészt azzal, hogy a dallamok élvezhetősége nem kortól függő, és a köntös, amiben megmutatkoznak ezek a szerzemények, napjainkban is virágkorát éli. Másrészt hiába szocializálódott fejszés Lizzynk az amerikai hard rock aranykorszakában, zenéje bizony több ponton is eltér az adott kor standardjeitől: a riffek közeli rokonságot mutatnak az európai heavy metal - Iron Maiden - keményebb világával, és jóllehet a dallamok kellemesen oldják a szigort, a tempó, és a tálalás bizony eurokonform. Nagyszerű, mennyire ráúsztathatóak az amerikaias dallamok ezekre a galoppos riffekre, melyek nem ölik ki azt a laza dögösséget a dalokból, amit Lizzyék a tengerentúlról hoztak magukkal. Már a kezdő, Abnormal is remekül összefoglalja, mire is számíthatunk a 11 számot tartalmazó albumot hallgatva: a szinte poweres riffek áradatában üdítően hat a laza rockos betét, ami úgy bolondítja meg a számot, mint sült malacot a sör. Hasonlóan sodróan folytatódik az Appointment With Death is, ám itt már a Judas Priest képe is bevillanthat a verze hallatán - persze csak annyira, amennyire az amerikai jellegű refrén megengedi azt. A dalok hasonló mederben robognak tovább, csak néha-néha szusszan az ember egy kis középtempónyi időre - Under Your Skin -, hogy aztán egy kis Iron Maidenes rifforgiával - Perfect World - galoppozhasson tovább. A lemez egyetlen baja, hogy a végére egy kicsit elfárad: a monoton Somthin's Crawlin' a Dickinsonos oóó-zás ellenére sem túl fantáziadús, a We Are The Only Ones pedig nem sokban különbözik a lemez első felén szereplő számoktól.
Legutóbbi hozzászólások