Helloween: Gambling With The Devil

írta garael | 2007.10.22.

Megjelenés: 2007

Kiadó: SPV

Weblap: www.helloween.org

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Andreas "Andi" Deris - Vocals (1994-) Michael "Weiki" Weikath - Guitars (1984-) Sascha Gerstner - Guitars (2002-) Markus Grosskopf - Bass (1980-) Daniel "Dani" Löble - Drums (2005-)
Dalcímek
1. "Crack the Riddle (Intro)" - 0:52 2. "Kill It" (Deris) - 4:13 3. "The Saints" (Weikath) - 7:06 4. "As Long As I Fall" (Deris) - 3:41 5. "Paint a New World" (Gerstner/Weikath) - 4:27 6. "Final Fortune" (Grosskopf) - 4:46 7. "The Bells of the 7 Hells" (Deris) - 5:2 28. "Fallen to Pieces" (Deris) - 5:52 9. "I.M.E." (Deris) - 3:46 10. "Can Do It" (Weikath) - 4:30 11. "Dreambound" - 5:57 12. "Heaven Tells No Lies" (Grosskopf) - 6:56
Értékelés

Gondolom, a botránylemezek rovatunkban leí­rtakból kiderült, hogy nem volt kifogásom a Kiskés Helloween éra utolsó két albuma ellen - éppen ezért voltam olyannyira csalódott, mikor az énekes távozott a bandából, főleg azután, hogy Andy Deris énekessel elkészí­tett első albumot meghallottam. A Helloween és Pinc Cream mixelt világa valahogy nem igazán jött be - jóllehet a szakma és a közönség egyöntetű lelkesedéssel fogadta a lemezt, ám én úgy érzem, hogy az üdvrivalgás inkább szólt annak, hogy az együttes nem oszlott fel, mintsem a zenei anyag értékeinek. A két következő album aztán igencsak helyrebillentette a lelki egyensúlyom: az 1996 -os Time Of The Oath remekül ötvözte a megszokott - és elvárt - dallamvilágot a modernebb zenei megoldásokkal, bivalyerős soundja, és helyenként meghökkentően agresszí­v riffjei bizonyára mosolyt csaltak azok arcára is, kik az elmúlt évek alatt elfordultak a csapattól, és a régi rajongók is örülhettek, hogy kedvencük az idők szavának megfelelően meg tudott újulni. ( Nem beszélve arról, hogy a lemez jelentős szerepet válalt a heavy metal resurrectionban is.) A Better Than Raws ismét bizonyí­totta, hogy a banda nem a múlt morzsáit csipegetve akart vegetálni; időnként olyan staccato riffek jöttek szembe, amiket mondjuk egy Annihilator-lemezen várna az ember. A bedurví­tás azonban nem ment a szí­nvonal rovására, mindössze csak egy újabb szí­nnel tették gazdagabbá a Helloween palettát. A továbbiakban aztán egy meghökkentően modern, majd egy gyengécske album következett, és a nagy elánnal beharangozott Keeper III. , mely - ha nem is érte el az első két rész forradalmi hatását,- számomra mindenképpen tartogatott pár, a régebbi klasszikusokhoz mérhető szerzeményt. Ezek után nem nagyon tudtam elképzelni, merre fog tartani a csapat, kissé reménykedtem, hogy visszatérnek az Oath és a Raw keményebb világához, persze a jól eltalált dallamok megtartásával - imáim pedig valószí­nűleg célt értek, mivel a tökfejek istene ezúttal a szigor szellemének szelencéjét nyitotta ki, ránk szabadí­tván a Helloween történelem talán legkeményebb szerzeményeit tartalmazó albumát. A hangulatba helyező intro utáni első bomba rögtön ott robban az ember agyában. Deris - ha hangjának nincs is akkora terjedelme, mint Kiskének volt - remekül tudja megidézni kedvenceit. Emlékezzünk csak a Raw lemez Laudete Dominum -ára, ahol egy az egyben Lemmy Kilmister szólal meg - nos, Andy most egy kissé nehezebb példát választott, hiszen ezúttal Halfordot sikerült előcsalogatni torkából, méghozzá olyan energiával, melynek hallatán Kiske is kiválthatja a bárcát, hogy a heavy metal kurvája lehessen. Elképesztő, mit énekel össze Deris a nótában, a visí­tástól a blackes károgásig olyan formagyakorlatot mutat be, mely tartalmaz minden harci technikát, ami győzelemre segí­ti a csatába induló harcost. A keményebb riffeket viszi tovább- bár már hagyományos újkori Helloween refrénnel - a The Saints, majd a szokásos, kissé darkos - ez még a Dark Ride világából maradhatott - lí­ra bontakozik ki, hogy aztán ismét egy szinte trash ütemű vágta verje le a szinkópát a fejekben - egy kissé halványabban sikerült dallamtémával. A következő, Final Fortune talán ezért is hat annyira dallamosnak zongorás, szaggatott riffjeivel, és jól eltalált, kissé Pink Creames refrénjével, az As Long As I Fall után valószí­nűleg ez lesz az második klipdal. Innen aztán ismét elszabadul a pokol: az introra visszautaló csilingeléssel kezdődő The Bells Of The Seven Hells törzsi dobjai, majd a szokatlan riffek szinte Symphorce-os progresszí­v-keménységgel reszelik szét a hallgató agyát, melyet remekül ellensúlyoz a kiváló dallamtéma. Nem tudom, hogy honnan szedték a riffképletet, mindenesetre ilyet még " a tökösöknél" nem tapasztaltam, ráadásdul Deris hangja is vészesen hasonlí­t itt Andy B. Franc-ére, erősí­tvén a párhuzamot - legalábbis eme egyetlen dal erejéig. A Fallen To Pieces egy rövidebbre sikeredett epikus mű, mely a Keeper III. hosszabb szerzeményeinek kisöccse lehet, majd az I.M.E. modernkedő slágere következik, ami a Can Do It Michael Weikaht szerű bohóckodásához vezet - persze a derű - s maradjunk autentikusak az album koncepciójához - a vesztésre álló szerencsejátékos vicsorgó vigyora, melyet a gonoszul szirupos dallam táplál. Az utolsó két szám aztán ismét egy újabb fordulatot hoz: inkább illenének bele a Masterplan kissé progosabb világába, mint a Helloweenébe: a Dreambound neoklasszikus gitárszólójával, a Heaven Tells No Lies pedig fülbemászó, ám összetett világával kerí­t remek befejezést a lemeznek.

Pontszám: 7.5