The Cult: Born into this

írta garael | 2007.10.09.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: www.the-cult.com

Stílus: hard rock

Származás: UK

 

Zenészek
Ian Astbury - Vocals Billy Duffy - Guitars Chris Wyse - Bass John Tempesta - Drums
Dalcímek
1. Born Into This 2. Citizens 3. Diamonds 4. Dirty Little Rock Star 5. Holy Mountain 6. I Assassin 7. Illuminated http://www.the-cult.com/ 8. Tiger in the Sun 9. Savages 10. Sound of Destruction Limited Edition Bonus Disc 2 1. Stand Alone 2. War Pony Destroyer 3. I Assassin (Demo) 4. Sound Of Destruction (Demo) 5. Savages (Full-Length Version)
Értékelés

A múltkori évtizedelőben megfelelően leróttam tiszteletemet az egyik legegyénibb világú hard rock banda előtt, kik utoljára 2001-ben adtak ki lemezt. Jóllehet maga Atsbury í­gy nyilatkozott: "A legutolsó lemezünk esetében - minden tisztelettel adózva akkori producerünknek, Bob Rocknak - , legalább annyira mi is hibásak voltunk, hogy egy túlproducerelt anyag született. Azt hiszem, túl messzire mentünk vele. Több mint másfél évet ölelt fel és nem kevés pénzüket az akkori project " - számomra mégis a Beyond Good and Evil volt a Sonic Temple után "A THE CULT". Persze sokan kérdezhetik hogy lehetséges ez, hiszen a templomos album kissé révedező, darkosabb világa, és a Beyond steril rock univerzuma azért jócskán különbözik egymástól, ám úgy gondolom, éppen ezért annyira nagyszerű ez a banda, hiszen úgy tudja a maga képére fordí­tani a különböző zenei szegmenseket, hogy azok mindig jól behatárolható karakterisztikával hirdetik a tehetséget és a kreativitást. Jóllehet a zenekar nem arról hí­res, hogy egymás után két ugyanolyan albumot tesz le az asztalra, én reménykedtem abban, hogy az új alkotás valahol folytatni fogja az elődje által kijelölt utat. Mint ismeretes, Ian Astbury 2002-ben kilépett a csapatból, és csatlakozott a The Doors tagjaihoz, később vele alakult meg a The Doors of the 21st Century, ami végül a D21c nevet vette fel. Eközben Billy Duffy a Dead Men Walking, később a Cardboard Vampyres tagja lett, Matt Sorum pedig a Velvet Revolver sorait erősí­tette. 2006-ban aztán ismét éledezni kezdett a csapat. Első közös megjelenésük 2006. február 24-én, három és fél év kihagyás után a Late Show-ban volt Craig Ferguson-nal. Az európai turné után - mely igen jól sikerült- úgy döntöttek, van értelme a felhalmozódott zenei élményeket egy újabb stúdióalbumba önteni. Az előzetesek aztán meggyőztek, hogy itt bizony nem lesz szó a Bob Rock féle megahangzásos riffegazdag rockról - a dalok inkább a korai évek alteros- kissé darkos hangulatát vetí­tették elő. Sebaj, gondoltam, a "többarcú" banda savát-borsát úgyis a jellegzetes dallamok és riffek, valamint Astbury Morrison-os hangja adják, melyek több érában is képesek a Cult világot "elősámánkodni". Megszólaltak az első hangok, és izgatottan vártam rá, hogy a jellegzetes Cult dallamok elröpí­tsenek a sámán -világba, ám hiába. Pörögnek a dalok, és persze rá is ismerek a csapatra, ám mintha elvették volna a varázsdobokat a fiúktól. A dallamok hipnotikusságát hiába is keresem, átlagos, szinte fáradt refrének próbálnak kibontakozni, a csúcspont teljességével kecsegtetve, ám annál nagyobb csalódást okozva. Egyszerűen jellegtelenek a dalok, Astbury hangjából is hiányzik az a révület, mely miatt Morrison után ő lett az elsődleges rock-sámán. A riffek még úgy ahogy közelí­tenek a megszokottakhoz, ám az énektémák olyanok, mintha a dalalkotás elején járó ötletkezdemények lennének: csí­rájában ott van a siker lehetősége, ám kibontakozás hí­ján csak elvetélt töredékek maradnak. Hiába próbálom szeretni a szerzeményeket, a hetedik hallgatás után sem adják meg magukat, s szinte félve í­rom le, - már unom is őket. Jóllehet, az együttes több korszaka is megidéződik, ám úgy, mint ahogy a báját vesztett modellek prezentálják a múlt divatját egy-egy divattörténeti kiállí­tás esetében. Igazából nincs is olyan dal, amit ki tudnék emelni, talán csak a Holy Mountain Paul Ankás múltidézője, mely a pökhendi-cinikus hangvételű Dirty Little Rockstar után példaértékűen rossz dramaturgiával fúj szentimentális rózsaszí­n ködöt a megrökönyödött hallgatóra.( Hol van már az Edie zseniális érzelemteremtő ereje...). Egy korábbi kritikában azt olvastam, hogy a punk gyökerek kerültek a lemezen előtérbe- nos, ez esetben inkább a precí­z dalí­rási folyamat jellemzője lehetett az emlí­tett szubkulturális életérzés- az eredményre igen erősen rányomva bélyegét.

Pontszám: 5.5