Deadsoul Tribe: A Lullaby For The Devil

írta Tomka | 2007.09.12.

Megjelenés: 2007

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: www.deadsoultribe.com

Stílus: (atmoszférikus) progresszí­v metal

Származás: Ausztria

 

Zenészek
Devon Graves - gitár, ének, furulya (Psychotic Waltz) Adel Moustafa - dob Roland Ivenz - basszusgitár Roland "Rollz" Kerschbaumer - ritmusgitár
Dalcímek
1. Psychosphere 03:36 2. Goodbye City Life 08:27 3. Here Come the Pigs 04:01 4. Lost in You 04:55 5. A Stairway to Nowhere 06:35 6. The Gossamer Strand 06:21 7. Any Sign at All 06:17 8. Fear 04:24 9. Further Down 02:57 10. A Lullaby for the Devil 06:13
Értékelés

Napjainkban sajnálatos módon egyre nehezebb olyan zenekarokra bukkanni, akik csiszolatlan gyémántok módjára az (öncélú) technikai tudást - akármilyen jártasak is hangszerük terén - képesek "háttérbe szorí­tani" annak érdekében, hogy egy konzisztens zenei világot alkossanak, amely elsősorban speciális atmoszférájának köszönhetően láncolja magához az óvatlanul közel merészkedő hallgatót, feltehetőleg soha többé nem engedve a muzikális láncokkal vert béklyóból. Esetükben nem arról a roppantul erős, személyes kötődés kialakulásáról van szó, amely a lemez rendszeres hallgatásából kifolyólag összekapcsolódik saját, szubjektí­v élményekkel, vagy esetlegesen egyes életszakaszokkal, hanem egy, a hallgatótól független hangulatot sikerül megragadniuk hangjegyek formájában, és Jean-Baptiste Grenouillehez hasonlóan egy zárt burokban tudják megőrizni az utókor számára. Ugyanez a helyzet az ex-Psychotic Waltz frontember Buddy Lackey "új" bandájával is, a Deadsoul Tribeal, akiknek zenéje nem csupán progresszí­v metal iránti rajongást előfeltételez, hanem a különböző érzelmek sodró kavargásának befogadásához szükséges nyitottságot az ezt megjelení­tő zenei megoldások felé. A halott lelkek törzsének világa nem a dalszerkezetek, vagy a gitárszólók területén tartalmaz komplexitást - inkább egyfajta hullámzó, gyűrűző mozgást követve próbálja a lelket boncolgatni, amolyan muzikális türköt tartva elé. A végeredmény: az a fajta bánatos-szép, a zenéből áradó nehéz aromájú késő őszi hangulat, amely többet ér a vérvörös nyár izzadságszagú, túlhajszolt zsongásánál, vagy a tél giccs-fehér, felszí­nes lepel-álcájánál, amely eltöm mindenfajta emocionális mélységét sivárságával - e nélkül pedig a DT muzsikája is értelmét vesztené. A DNS spirálhoz hasonlóan, egy szétválaszthatatlan láncban összefonódva váltogatja egymást a nyári meleghez képest kontrasztként ható hűvösség, az őszi eső simogató lágysága, és a lehulló sárgás-bí­bor levelek érzéki tánca, amelyek a Devon Graves álnév alatt működő, zseninek született énekes elbűvölő hangjának hatására gabalyodnak egymásba. Kétségkí­vül legnagyobb erénye a Tribenak Graves csodálatos hangja, amely úgy játszik a hallgató érzelmeivel, mintha csak szimpla húrokat pengetne; habár tagadhatatlanul könnyen felismerhető orgánummal rendelkezik, mégsem ez adja unikum jellegét - ugyanis felülmúlhatatlan képességgel rendelkezik, hogy olyan érthetően közvetí­tsen emóciókat énekével, mint ahogy mások beszélgetnek. "Sámáni munkakörében" nagy segí­tségére van furulyája, amelynek használata egy extra dimenziót biztosí­t a zene számára, jelenlétének szokatlanságát legyűrve ugyanis hamar realizálhatjuk, hogy ügyes dallammotí­vumainak köszönhetően kimélyí­ti a zene bélését, egyben egy kis extrém í­zt is kölcsönözve annak. (Könnyen felvetődik a Jethro Tullal való párhuzam lehetősége, amely a hasonló furulyadallamoknak is köszönhető - Devon azonban ezt nemhogy tagadná, hanem a jelenleg tárgyalt lemez borí­tóján még egy rejtett-nyí­lt tisztelgést is megejt Ian Anderson előtt.) A Lullaby For The Devil tovább folytatja az előző 4 korong által megkezdett hagyományt, az immáron jól kitaposott ösvényen haladva már nem okoz meglepetést a rajongóknak a varázslatok mennyisége és mibenléte. Természetesen azonban finom eltérések, apró különbségek mindig adódnak: az abszolút pozití­vumok sorába lehet feljegyezni a furulya - relatí­v - fokozottabb használatát. Az alapok területén ehhez képest ellentétes folyamatnak lehetünk fültanúi, ugyanis Adel Moustafa dobos sajnos jobban háttérbeszorult az előző korongokhoz képest, ami pedig az eddigi "törzsi jelleg" egyik sarkköve volt. E mögött feltehetőleg azon koncepció lelhető fel, amelynek jegyében a dallamok területén egyfajta radikalizálódás figyelhető meg: egyszerre tér ki a mérleg nyelve mind a "kommercializálódás", mind a keménység irányába. Ennek megí­télése azonban már teljes mértékben szubjektí­v: a lágyabb melódiák többnyire az énekdallamok területén jelentkeznek, de a dalszerkezetekre is nagy hatással vannak, ami által több a merengősebb, ám megkapóan bájos rész, kezdve például a Goodbye City Lights tömény melankóliával felszerelt, finom zongoratémával megtámogatott verze részétől, a Lost In You témájából kifolyólag érzelmektől túltelí­tett refrénjén keresztül, egészen a Fear Queen-es, már-már giccses karácsonyi dallamaiig. Ezeket ellenpontozzák azonban a borongósabb, jócskán agresszí­vabb darabok, mint például a kezdésével a Spiders & Fliesra erősen hajazó Psychosphere (amely sajnálatos módon csak kezdő basszusgitár futamaival tudja fenntartani az érdeklődést), illetve a Here Come The Pigs, amely a pörgős kezdés ellenére monotonitásával szintén inkább a Skip gombért kiált. Ebből a vonalból a jobbakat képviseli a döngölős - megkockáztatom, "zúzós" - Further Down, ám igazán kiemelkedőt ott tud nyújtani a csapat, ahol egyértelműen az érzések kerülnek előtérbe: ilyen még a két attitűdöt keverő, komor hangvételű Any Sign At All, és a cí­madó darab, amelynek felvezető része könnyfacsaróan, andalí­tóan gyönyörű. Ezek alól kivételt képez az instrumentális The Gossamer Strand, amely amolyan angolos progresszivitásból ad í­zelí­tőt és leckét egyben: a mértékletesség, a precizitás, és az elegancia kiváló arányú keveréke, nagy mennyiségű furulyabetéttel. A külcsí­n terén is ugyanott folytatják az immár két album óta "mindössze" két gitárossal felálló srácok, ahol két éve abbahagyták: habár a The January Tree szomorú-szép borí­tóját valószí­nűleg már soha nem fogják felülmúlni, azonban még a Lullaby maszatos egyszerűsége is rendkí­vül hatásos. Aki pedig a szövegvilágba akarja mélyen beleásni magát, az készüljön fel, hogy nem egy sétakocsikázásra indul: ahogy az a zene hangulatából egyenesen következik, itt elsősorban a köztudatban többnyire negatí­v szí­nekkel lefestett érzésvilág(ok) verbális manifesztációi dominálnak, ám ezek tagadhatatlanul egytől egyig tartalmasak - ha mást nem, gondolkodásra késztetőek.

Pontszám: 7.5