Hellfueled: Memories In Black

írta garael | 2007.09.08.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Black Lodge

Weblap: www.hellfueled.com

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Andy Alkman -ének Jocke Lundgren - gitár Henke Lonn - basszus Kent Svensson - dob
Dalcímek
01. Rewinding Time 02. Monster 03. Sky Walker 04. Again 05. Warzone 06. Search Goes On 07. Queen Of Fire 08. Right Now 09. Face Your Demon 10. Down 11. Master of Night 12. Slow Down 13. Song For You (Limited Version) 14. 5 AM (Limited Version)
Értékelés

A 2004-ben kiadott Volume One maga volt a tökéletes zenei kópia, egy Ozzynál is Ozzysabb énekessel, s olyan hangulattal, melyért maga a sötétség mestere is vállalkozott volna némi szentelt ví­z fröccsre. Jóllehet, a metal társadalomra jellemzően ambivalens kritikák kerültek napvilágra, - van, aki üdvözölte az akkoriban Ozzy hiányos elvonási tünetektől reszkető kezű bajtársak képviseltében, s voltak olyanok, akiknek még köpni sem volt ingerenciájuk az anyag hallatán ( naná, mert titokban még a szájuk is kiszáradt az elfojtott gyönyörtől...), ám többségében - az első döbbenetből felucsódva- elismerő volt a fogadtatás. A srácok nem is nagyon változtattak a recepten, és második, Born II Rock c. albumukon folytatták a kijelölt utat - jóllehet az Ozzy utánérzés már nem volt annyira fullasztó, vagy esetleg fülünk szokott hozzá a masszí­v zenei világhoz. Talán éppen ezekért a dolgokért nem ütött már akkorát a kalapács, ráadásul Ozzy is mocorogni kezdett kedvenc reality showjában Sharon noszogató-toszogató kezdeményezésének hatására. Naná, hogy ilyenkor aztán előtört a fanyalgás a kritikusok többségéből - előtérbe kerültek a kópiák megkérdőjelezését hirdető zenei messiások, néha igaz, néha hamis érvekkel, persze ezek tartalmának igazságát döntse el mindenki saját maga. Nem véletlen hát, hogy talán a producer, talán a srácok korosodásának köszönhetően az új album - ha tartalmaz is a korábbi ismertetőkre hajazó megoldásokat - már egy önmaga külön útját kijelölő zenekart mutat. Az énekes persze még mindig Ozzy fénykorát idézően nyávogja az ősrockban gyökeredző dallamokat, ám a riffek modern, szuperszonikus jellege már csak úgy idomul Ozzy aranykorszakához, mint a robotzsaru az egykori" human cop" - hoz. Az elképzelés persze nem rossz: Osbourne zenei világát ráültetni a modernebb, staccato riffelésre, hozzáadva némi csipetnyi elektronikus pszichedeliát, az ortodox témák alá dögös hangzást tenni ..., ám a végeredmény mégsem olyan, mint amit az ember az összetevők alapján elképzelne. Hiába dobban meg a szí­v a nyitószám riffjének hallatán, hiába száll egy ős Hendrix ütem a Sky Walker-ben ( nem, ez nem a Star Wars), hiába idézi a hippi pszichedeliát az Again, a nóták nem tudnak olyat ütni, hogy 10-ig kelljen az áldozatra számolni. Az elszakadás vágya kissé görcsössé tette a fiúkat, és a modern sound keretében elfeledték a zenealkotási folyamat első aranyszabályát: a dallamok kidolgozását. Az agydöngölő riffek , és az elszállós gitárszólók mellett sajnos nem sikerült emlékezetes refréneket í­rni, í­gy az olyan potenciális himnuszok, mint a Search Goes On, vagy a Trouble-esen zakatoló Down nem tudják kiteljesí­teni adrenalin fokozó hatásukat: a vadászgépként elhúzó számok sajnos nem hagynak mást, mint enyhe kerozin szagot, és az elhúzó tömörség lenyomatát. A szerzemények már a negyedik szám után egybefolynak, hiányoznak azok az emlékezetes momentumok, melyek karaktert adnának nekik, olyan masszát alkotva, melyből nem derülnek ki a komponensek. A tovaröppenő dallamfolyamok pusztán enyhe deja vu-t okoznak, ám nem tudnak maradandóbb nyomot hagyni, ennél minden bizonnyal jobb lett volna, ha felmelegí­tenek egy-két Ozzy dallamot, és nem fojtják el magukban az egészséges másolás üdvözí­tőbb szellemét ( ami náluk még mindig erősebb eredményt produkál, mint amit kaptunk).

Pontszám: 5