Candlemass: King of the Grey Islands

írta Tomka | 2007.08.30.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.candlemass.se

Stílus: epic doom

Származás: Svédország

 

Zenészek
Robert Lowe - ének (Solitude (US)/Solitude Aeturnus, ex-Last Chapter , Concept Of God) Lars "Lasse" Johansson - gitár (Zoic, Hexagaon, Tarmac, Creozoth) Mats "Mappe" Björkman - gitár (Zoic, ATC) Leif Edling - basszusgitár (Nemesis (Swe),Witchcraft, Trilogy (Swe), Abstrakt Algebra, Krux) Jan Lindh - dob (Zoic, Creozoth)
Dalcímek
1. Prologue 00:56 2. Emperor of the Void 04:29 3. Devil Seed 05:44 4. Of Stars and Smoke 07:09 5. Demonia 6 05:04 6. Destroyer 07:52 7. Man of Shadows 06:17 8. Clearsight 06:52 9. The Opal City 01:13 10. Embracing the Styx 08:19 11. At the Gallows End (With Rob Lowe) 05:57 12. Solitude (With Rob Lowe) 05:21
Értékelés

Amikor pár éve elkezdtek szivárogni a hí­rek, miszerint a Candlemass "eredeti" felállása nem csak pár buli erejéig állt újra össze, hanem egy vadonatúj stúdióalbum elkészí­tését is tervbe vették, feltehetőleg nem voltam egyedül afeletti örömömben, hogy a jól ismert epic doom riff-raktár újabb polcnyi gyöngyszemmel fog bővülni. Évszázados, ősi zene modern köntösben - kiváló párosí­tás: közel hibátlan album született. Sajnos Murphy törvényei alapján a kiváló kezdést annál szerencsétlenebb folytatás követte: az még hagyján, hogy a lemezbemutató turnéból - ezúttal is - kimaradtunk, azonban az ezek után következő, leginkább a brazil szappanoperákra emlékeztető események már semmi jót nem í­gértek, pláne annak tükrében, hogy a bandavezér Leif Edling interjúiból világosan kiderült, hogy a tagok - rossz keresztények módjára - soha nem zárták igazán a szí­vükbe a Messiást. Marcolin időközben hetente jelentette be kilépését, vagy az ezt cáfoló hí­rt, egészen addig, mí­g egy hivatalos közleményben Leif tett pontot a lassan már nevetségessé váló procedúra végére: véglegesen szakí­tott a rajongók körében nagy szeretetnek örvendő, ám a hétköznapi életben a tagok elmondása alapján annál nehezebben elviselhető Messiahval. Minden rajongónak beletelt egy kis időbe, amí­g feldolgozta ezt a hí­rt - úgy látszik, a reunion túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen... Ám mindezek ellenére a remény ott pislákolt mindenki számára a kripta végén - Leifnek ugyanis mindig kiváló érzéke volt briliáns "pót" énekesek szerződtetéséhez - gondoljunk csak Messiahra, vagy Thomas Vikströmre (a csapatot kisegí­teni igyekvő "szamaritánus énekesekben" pedig soha nem volt hiány). Személy szerint mindössze két embert tudtam elképzelni a megüresedett trónszékbe: a banda történetének talán legjobb énekesét, az első albumon örökérvényű produkciót nyújtó Johan Langquistet, illetve a Candlemass nyomdokaiban haladó amerikai Solitude Aeturnus énekesét, Robert Lowet. Tekintve, hogy Johan azóta már visszavonult a zenéléstől, a lehetőségek száma csupán egy emberre redukálódott, ám reményeimben megerősí­tett az is, hogy akkoriban szereztem be az SA legújabb hanghordozóját, a fájdalmasan gyönyörű Alonet, amelyen Lowe addigi legjobb teljesí­tményét nyújtotta - érezhetően csúcsformában van mostanában. Szerencsére Leif mestert is hasonló módon lenyűgözte az Újvilág gyermekének performansza, í­gy a változások ellenére is ugyanolyan, vagy még nagyobb izgalommal vártam az új korongot, mint a revelációként ható, feltehetőleg utolsó Messiah-féle doom csapást... ...és újfent meg kellett állapí­tanom, hogy Leif Edlingben bizony nehezebb csalódni, mint akármilyen messiásban. A csapat történetének talán legsötétebb és legsúlyosabb lemeze született meg a King of The Grey Islands formájában, amelyben sikerült megőrizniük az ősi álmok lüktető erejét és az új évezred dinamizmusát, mindezt egy néhol fojtogató, néhol hátborzongató atmoszférával vonva be, amolyan muzikális Lynch módjára - mindennek megteremtésében pedig az új vokalistára is nagy szerep hárult. Az előző lemezhez képest a legszembetűnőbb különbség természetesen az énekes váltás következtében érhető tetten: a két énekstí­lus pár alapvető hasonlóság ellenére sokban különbözik egymástól. Messiah - aki egyébként bevallottan az Epicuson éneklő Langquist stí­lusáról mintázta sajátját - inkább az operás irányt képviseli, a nagy í­vű dallamokat és hajlí­tásokat preferálja, ami igaz ugyan, hogy Lowetől se áll oly távol, ám ő inkább szeret több kisebb, finomabb motí­vumot csempészni énektémáiba. Nem utolsósorban, talán a legfontosabb különbség kettejük között a hangulati adottságokban rejlik: mí­g Messiah éneke sokszor olybá tűnik, mintha "sí­rna", vagy éppen egyfajta kontinuus, megszakí­tatlan, hullámzó litániaként hat, addig Lowe orgánumában inkább nem negatí­v értelemben vett gonoszság rejtezik, ami kiválóan illik a KOTGI éjszakánál is sötétebb világához - ő az igazi "árnyékember". Zenei téren nem változtattak a jól bevált recepten: maradt a riff-központú, tempójában a lassútól a középtempóson át egészen a gyorsig terjedő, inkább több, mint kevesebb gitárszólóval operáló epikus doom metal - egyszóval hűek maradtak önmagukhoz. A rövid prológus után az előző album tendenciáit követik szerkezetileg: az Emperor of the Void Mordorként fortyogó riffjei párosulva a Sziszifusz sziklájánál is súlyosabb atmoszférával ugyanúgy letaglózzák első hallgatásra az óvatlan rajongót, mint a fekete törpék két évvel ezelőtti rohama. Az ezt követő Devil Seed szintén kiváló harci képességekről tesz tanúbizonyságot, amikor körültekintő vadász módjára lopakodó kezdő taktusai után olyan menetelős riffbe csap át, hogy attól a legfegyelmezetlenebb hadtest is megregulázná magát - egyébiránt pedig erősen hajaz a Copernicusra. Az Of Stars And Smoke az újrarendeződés taktikáját követi: melodikus, kissé melankolikus, de legfőképpen epikus dallamaival egy lélegzetvételnyi szünetet hagy a szigorú riffek tömkelegében, amelyek jó spártaiak módjára vágnak rendet minden hallójáratban. Nem elhanyagolható módon a lemez egyik csúcspontja. Szükség is van a pihenőre, ugyanis a Demonia 6 a kitartás nemes erényének nevében kissé monoton módon sulykolja és döngöli egyre mélyebbre és mélyebbre témáit a hallgató fejébe, a Destroyer pedig egy első hallgatásra talán nehezebben emészthető, igazi doom gyöngyszem: lassú, komótosan kibontakozó témái a sí­rbolt nehézségével nyomódnak a hallójáratokra. Habár a számok terjedelme általában 6 perc körül jár, az album messziről elkerüli az unalmasság vádját: mi sem bizonyí­tja ezt jobban, mint a Man of Shadows, amely már tonnányi gitárszólója, illetve a mázsás, lépegetős riffeket megszakí­tó rövid akusztikus intermezzo miatt is megér egy misét. A Clearsight a lemez talán másik csúcspontja, ékes bizonyí­ték arra, hogy az egyébként alapvetően monoton refrén is lehet magával ragadó, mindemellett pedig még izgalmas is, csak kellő mennyiségű Lowe-féle gonoszságot kell csepegtetni a komponensek közé. A dal refrénjével az afrikai törzsek sámánjának táncára emlékeztetve ringat kábulatba, amellyel a verzék alatti, leginkább a nagypapa tűz melletti mesemondására emlékeztető, hullámzó, fülbemászó vokálok állí­tanak fel kontrasztot. Mindemellett pedig még tükrözi is az egész albumra jellemző tendenciát: Leifék érezhetően eggyel magasabb sebességbe kapcsoltak - lassú szám szinte nem is található a korongon, még a tipikusan epic doomos Embracing The Styx is inkább a középtempós kategóriába sorolható. A szürke szigetek partjainál a digipack verzió tulajdonosai még két bonusz nótára bukkanhatnak, amelyek bizonyára mindenki számára ismerősek: a Solitude és az At Gallow's End melankolikus fájdalomtól sí­ró dallamai annyiban jelentenek csak újdonságot, hogy Robert énekel rajtuk. Tekintve, hogy a dalok próbatermi felvételek, csupán ezek alapján nem szándékoznék feltétlen véleményt formálni Lowe interpretációiról, ám mindenesetre érdekes lesz hallani ezeket az ősrégi nótákat az új énekes előadásában - természetesen nem negatí­v értelemben. A lemez egyik "kétoldalú" problémája a hangzás kérdése: mivel a gitárjáték maximális preferenciát élvez, í­gy a Candlemass zenéjének esszenciáját nyújtó riffek teljes mértékben előtérben vannak, és tény, hogy kí­méletlenül gyilkosak is, ám ennek ellenére túlságosan háttérbe szorí­tják Lowe énekét, akinek egyébiránt csodálatos hangja néha elveszik a hullámzó acéltömegben - tekintettel a körülményekre, füles használata fokozottan javasolt.

Pontszám: 8