Primal Fear: New Religion

írta garael | 2007.08.14.

Megjelenés: 2007

 

 

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.primalfear.de/

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Ralf Scheepers - Vocals (Gamma Ray, Tyran' Pace) Stefan Leibing - Guitars/Keyboards (Comedy Club, Wasteland (Ger), Insanity (Ger)) Henny (Hendrik) Wolter - Guitars (Sinner (Ger), Thunderhead, Viva, Talon (Ger), Donnerkopf, Sweethard) Mat Sinner - Bass/Vocals (Sinner (Ger), Cans, Rick Renstrom, Goddess Shiva) Randy Black - Drums (Deception (Ger), Annihilator, ex-Rebellion (Ger), Skew Siskin
Dalcímek
1. Sign Of Fear 04:47 2. Face The Emptiness 04:36 3. Everytime It Rains 03:53 4. New Religion 04:04 5. Fighting The Darkness 08:45 6. Blood On Your Hands 04:02 7. The Curse Of Sharon 04:41 8. Too Much Time 05:14 9. Psycho 03:55 10. World On Fire 03:54 11. The Man (That I Don't Know) 06:11
Értékelés

Kí­váncsi voltam, hogy a tavaly egy kissé más útra tévedő Primal Fear foytatja - e a Seven Seals-el kijelölt irányt, vagy pedig visszatér a Judas Priest fémjelezte szikárabb, döngölősebb világhoz. Jóllehet, a legutóbbi lemezzel egy dallamosabb, epikusabb irányba tévedt a csapat, ám talán a Scheepers vetzette zenekar azon kevesek egyike, akiknek a hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Emlékezzünk, a Judas Priest mentes "hét szűk esztendő"-ben ők gondoskodtak arról, hogy nehogy az epidemiológiai jelentések újfajta járványos betegségről számolhassanak be, melynek neve "Priestus Elvonasus", a lefektetett albumok jótékony pótszerrel adtak némi placebo hatást a kitikkadni vágyó hí­veknek. ( Azt csak halkan jelzem meg, hogy ezek az albumok epigon jellegük ellenére néha "verték is" a példakép produktumait.). A legutóbbi albummal azonban úgy gondolom, véghez vitték azt a nagy áttörést, mely igazi NB-1-es csapatot avatott a bandából, és végre ki tudtak emelkedni a "klónok háborújából". Zenei Bruce Lee-ként találtak rá a saját stí­lusukra, az ortodox "harcművészet" alapjain, szí­nesebbé, változatosabbá és dallamosabbá téve a Scheepers féle hangorkánt. Nem véletlen, hogy annak idején a Judas is számí­tásba vette az énekest, - szinte mindent el tud énekelni, amit akar. Régebben sok kritika érte, hogy nincsen saját, egyéni "hangja", ha akar, úgy énekel, mint Dickinson, ha akar, úgy, mint Kiske, vagy őfensége Rob Halford. Nos, erről meg kéne kérdezni Andi Derist, vagy Blaze Bailey-t, hogyan gondolják, hová jutottak volna ilyen jellegű kaméleon hanggal ( Derist persze szeretem, és elismerem) , a fanyalgóknak pedig tudom ajánlani, hogy hallgassák meg a Die Young Scheepers féle adaptációját, majd emeljék meg a kalapjukat. De nézzük hát az új lemezt, mely már a váltást "szentesí­tő" új kiadóval történt frigyből fogant - ráadásul a régi-új gitárossal, Henny Wolterrel megerősí­tve: a kezdő dal a régebbi Primal Fear féle döngöléssel alapozza meg a továbbiakat, ám a refrén már az "új világ szülötte", azonnal a fülbe ragadó, stadionos dallam. A Face The Emptiness - ben aztán előjönnek az epikát képviselő billentyűk, hogy aztán egy fantasztikus, ragadós refrént reptessenek a metal- szí­vekbe. Az újabb meglepetés azonban ezután következik: már a múlt lemezen is volt egy kis átkacsintás a gótika szí­nterére, nos, most a kacsintásból kanos szemezés kerekedett ki, méghozzá egy gótikus szoprán kí­séretével. Simone Simons, akár csak a Kamelot albumán, ismét nagyot alakí­t, a kis elektronikus prittyegéssel feldúsí­tott szerelmetes dal a múlt album klipes cí­madó szerzeményének kis húga, élvezetes, bár szerintem kissé sablonos dallamokkal: a hatásvadászat azonban érdekes módon még dob is egyet a hangulaton. A New Religion aztán gyorsan észhez térí­ti az andalgókat. A szokásos Judasos kalapácsok ütik le a metal szinkópát, olyan munkadalt rittyentve a fém sí­neken, melyben a vonat kerekei is beszállnak hammer öcsiék mellé bazseválni. A több, mint nyolc perces Fightning The Darkness a lemez egyik csúcspontjaként erősí­ti a dallamosok csapatát.: ez a tulajdonképpen két számból összerakott csoda olyan, mint egy intarziás asztal, melyben a berakott szemelvények kerekí­tik ki a szemet, illetve fület gyönyörködtető végterméket. A lassú, epikus kibontású darab, közepén egy több perces instrumentális résszel mutatja meg azt, hogyan is lehet egy másfajta megközelí­tésben szimfonikus, nagyzenekari hangulatot teremteni. A továbbiakban hasonló metódusban bombázzák a dalok a hallgatókat: az alapvetően keményebb alapokon nyugvó, ám refrénjeikben inkább már az új, dallamközpontúsággal átitatott középtempós, zakatoló szerzemények váltják egymást a mesélősebb, szintivel bőven dúsí­tott slágerekkel. Mindezek mellett külön kiemelném még a záró, The Man c. lí­rait: úgy gondolom, ez a fantasztikus énekesi teljesí­tménnyel előadott dal is bizonyí­thatja azt a közhelyszámba menő megállapí­tást, miszerint a legszebb balladákat a metal csapatok tudják í­rni.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások