42 Decibel: Ignite

írta Hard Rock Magazin | 2020.05.05.

Megjelenés: 2019

Kiadó: szerzői kiadás

Weblap: https://www.facebook.com/42Decibelofficial/

Stílus: hard rock 'n' roll

Származás: Argentína

 

Zenészek

Junior Figueroa – ének, szólógitár
Billy Bob Riley – ritmus- és slide gitár, vokálok
Chotas Massanisso – basszusgitár, vokálok
Nicko Cambiasso – dobok

Dalcímek

01. Winebound
02. Desire Satisfier
03. Maintrader
04. Off the Hook
05. Raven
06. Poison
07. Feeling Like Zeus
08. Payback
09. Shotgun Bier
10. Chaos and Flames

Értékelés

Valódi csemege a vintage rock nemzetközi palettáján az argentin 42 Decibel, amelynek negyedik nagylemeze tavaly év végén jelent meg ’Ignite’ címmel. A banda főként arról ismert, hogy a hetvenes évekbeli AC/DC modorában komponál számokat, amelyek néha olyannyira visszaadják az eredeti dalok miliőjét, hogy az az ember benyomása, hogy akár a Young-fivérek is írhatták volna.

Ehhez az időutazáshoz nagyban hozzájárul a frontember, Junior Figueroa orgánuma, amely szinte megszólalásig emlékeztet a legendás Bon Scottéra, illetve az is, hogy a zeneelmélettől a technikán át a hangszínig és a keverésig a dél-amerikai srácok teljes egészében a hard rock óriások stílusát másolják, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Mindenképpen elismerendő a példakép iránti tisztelet, valamint a jól működő és népszerű, esszenciális rock’n’roll recept megőrzése, hiszen ezáltal gyakorlatilag ki is terjesztik azt a zenei univerzumot, amit a hőskor nagyjai felépítettek.

Megvannak azonban ennek a trendnek az árnyoldalai is: bár alapvetően annak vagyok a híve, hogy minden művet önmagában kell vizsgálni, a 42 Decibel epigonizmusa, az AC/DC-s gyökerekhez való görcsös ragaszkodás, az amatőr és a profi elemek keveredése, az emiatt érzékelhető hiányosságok és a kontextusból kilógó megoldások néha kifejezetten zavaróak. Nem az okozza az ellentmondást, hogy már régen kitalált motívumokkal dolgozik a zenekar, hanem az, hogy ezeket nem mindig sikerül a saját képére formálni, átszabni, újraértelmezni és összeilleszteni, pedig csírájában jelen van ez a törekvés a legutóbbi és a korábbi lemezeken is.

A pozitívumok között megemlíthető, hogy a csapat ezúttal is kiegyensúlyozott teljesítményt nyújt, és mind az előző dalokhoz képest, mind az új nótákat egymáshoz viszonyítva ugyanazt a termékenységet és színvonalat hozza. Aki ismeri az együttest, az elfogadhatónak és kecsegtetőnek fogja tartani a végeredményt: a célnak teljesen megfelel, a rajongóknak pedig egyáltalán nem okoz csalódást. Magasan kiugró, slágergyanús szerzemények nem igazán szerepelnek a listán, ezért érdemes az albumot egyetlen egységként, folytonos történetként értelmezni, aminek a dalok pusztán lazán összekapcsolt fejezetei.

Ami markánsan megkülönbözteti a zenekart valamennyire inspirációitól, az a ritmusszekció hangsúlyosabb szerepe, a szólók formabontó és virtuóz kivitelezése, amíg ezt ellensúlyozva az akkordok és a zúzós riffek inkább háttérbe szorulnak. A banda által képviselt klasszikus hard rock eltolódik a blues rock irányába, ami a tempóban és az előadásmódban is megnyilvánul, így a pörgős országúti rock és a komótos kocsma-blues keveredik egymással, ami miatt helyenként a Savoy Brown, a Ram Jam, vagy a hetvenes évek bármelyik prog rock bandája megelevenedhet előttünk.

A nyers és maszatos rock’n’roll mellett más hatásokat is felfedezhet azért szép számmal a hallgató, így a southern-, a pszichedelikus- és a stoner rock, illetve a boogie is minimálisan jelen van, miközben a slide gitár, valamint az egyéb zajok és effektek változatossá teszik az egyébként néha monotonnak érződő dinamikát. Fontos, hogy éppen ez a csiszolatlanság teszi életszerűvé és hitelessé a műveket, és azt a benyomást kelti, mintha mi is ott lennénk a zenészekkel a próbateremben vagy a bárban, így a nosztalgiafaktor, a közegteremtés és a közönséggel való kommunikáció összességében kifogástalanul működik. A dalok közötti koherenciát erősítik a hangszerek közötti dialógusok és interakciók is, amelyek révén önálló, néha ugyan darabos, mégis harmonikus és befogadható az egész kompozíció.

Zseniálisnak tekinthető még a struktúrával való trükközés is, hiszen a váltások, a szünetek, az átvezetők, a kiállások és a szólók olykor felrúgják a kliséket és a konvenciókat, a kellő vitalitást pedig nagyon jól kompenzálja, hogy a szerkesztésmód sokszor váratlan és improvizatív. A mérleg másik oldalán a dalok már említett hús-vér ízéhez és a hagyományok megidézéséhez járul hozzá a hőskorra jellemző elhalkuló vagy éppen gerjedő hangszerek beemelése is.

Minden egyszerűségével és naivitásával együtt a legnagyobb értéke a korongnak, hogy teljesen átjárja a műfaj iránti főhajtás és elkötelezettség, és ha tartalmilag nem is mindig, formailag benne van az a töltet, ami lehetséges ihletforrássá és üdítően szórakoztatóvá teszi. A számok inkább aláfestő jellegűek és nem mindig ragadják meg a hallgató aktív figyelmét, de megfigyelhetőek olyan gócpontok, amelyek jóval intenzívebbek és karakteresebbek a többinél, így pedig a lemez velejét, szellemiségét is hűen megragadják.

Iskolapéldának tekinthetjük ebből a szempontból a Maintradert, ami a riffekre alapozó hard rock atmoszférát lényegre törően ragadja meg, és amely akár Angusék ’Powerage’ vagy ’High Voltage’ albumán is szerepelhetett volna a maga puritán lendületével. Hasonlóan dübörög még az ötletes, összetett és progresszív elemekkel tarkított Desire Satisfier és az irányzatot az alternatív oldalról megközelítő, hipnotikus Raven is, de az album csúcspontja talán a Payback és a Winebound, amelyek szekciói külön-külön nem feltétlenül a legerősebbek, együtt mégis jobban működnek bármely más számnál – különösen a szólók alatt jelenik meg az a plusz, ami a többi dalból hiányzik.

A legemlékezetesebb riff a Shotgun Bier érdeme, aminek basszusnyitánya és modora erősen hajaz a Live Wire megoldására, mégis annak a bizonyítéka, hogy képes a banda saját medrébe terelni és továbbfejleszteni a zenei gondolatokat és eltávolodni a mesterektől, ha szükséges. Kulcsszerepe van a Posion című dalnak abból a szempontból, hogy az együttes teljes arzenálját összegyűjti, és eszünkbe juttathat olyan elődöket, mint a ZZ Top, a CCR, a The Doors, a Lynyrd Skynyrd, a Thin Lizzy vagy Ritchie Blackmore. Ezt az ’Ignite’-on végighullámzó rock’n’roll-parádét és színtiszta őrületet méltóképpen zárja a Chaos And Flames, amit az expresszivitás, a rögtönzés és a határok elmosódása jellemez.     

Az album minden erénye és szerethető imázsa ellenére azonban számos esetben az ígéretes intrók után valami félrecsúszik, és noha a hangnem, a tempó, a kellő tapasztalat és képzettség rendelkezésre áll, nincs meg az a fűszer, az a kötőanyag, ami valahogyan összekovácsolná ezeket az alapvetően jól működő egységeket. A kreatív és valóban lángoló verzék mellett a refréneknek olykor csak töltelékszerep jut, a kísérőelemek elnagyoltak, és habár a potenciál mindvégig ott szunnyad, a játék mégis valahogy bizonytalan, visszafogott, és érezhető, hogy sokkal többet ki lehetett volna hozni ebből az alapanyagból, ami döntően befolyásolja az értékelést is.

Pontszám: 7