Ozzy Osbourne: Ordinary Man

írta Bigfoot | 2020.02.22.

Megjelenés: 2020

Kiadó: Epic Records / Sony Music

Weblap: https://www.ozzy.com/

Stílus: hard rock / heavy metal

Származás: Nagy Britannia / Egyesült Államok

Dalcímek

Értékelés

Bár sokat szerepelt a rocksajtóban az utóbbi időben, ezek a hírek nagyrészt nem Ozzy zenei teljesítményéről szóltak, hanem a Tony Iommival folyó üzengetésről, betegségéről és ennek következtében a zsinórban lemondott, illetve elhalasztott turnékról. Nem egy magasztaló cselekedet újságíróként beszámolni ezekről, de végre egy igazi történésről is írhattunk, mégpedig arról, hogy tíz év után megjelent egy Ozzy Osbourne-album. Ahogy várható volt, nem kispályás zenészekkel vette körbe magát, azt viszont nem tudom, kire gondoltak, amikor kitalálták az album címét.

Előjáróban hadd jegyezzem meg, hogy mind a mai napig nagyon szeretem az első három Ozzy-albumot, ám az 1986-ban megjelent ’The Ultimate Sin’ óta számomra kevés az érdekes mozzanat a lemezeken, pedig becsülettel végighallgattam mindet. Most azonban megtört a hosszú rossz sorozat, úgy kezdődik, mint egy Black Sabbath-lemez: a Straight To Hell riffje engem a ’Sabotage’ Hole In The Sky dalára emlékeztet. Sőt, hogy még egyértelműbb legyen a párhuzam, Ozzy „All right now” kezdőmondatát pont úgy intonálja, mint a Sweet Leaf elején a ’Master Of Reality’-ről. Aztán marad a Sabbath-feeling a következő két dalnál is, és eddig elégedetten is csettinthettem. Aztán jön a címadó, amit Elton Johnnal ad elő. Nem Elton személyével vagy zenéjével van a bajom, mert sok mindent szeretek a szemüveges zongorista munkásságában, ám ez a ballada semmilyen se lett. Se íze, se bűze, hogy egyszerűen fejezzem ki magam, pedig Slash is beszáll. Akkor már a másik lírai dal, a Holy For Tonight mellett teszem le a voksom, ami sokkal karakteresebb.

Az Under The Graveyard kezdetén megrémültem, hogy egymás után két lírai tételt pakoltak az albumra, de aztán a zúzós riff helyre billentette érzéseimet. Az It’s A Raid egy olyan dal, amitől leszakad a plafon, már Duff McKagan kezdő basszusriffje felvezeti azt, amire számíthatunk. Tempós nóta, Andrew Watt szaggatja a gitár húrjait riffelés közben, érzésem szerint a ’Bark At The Moon’ második oldalának első szerzeménye, a Centre Of Eternity is hasonló szellemben fogant. Itt van a tinisztár, Post Malone is, hála istennek nem érvényesül a nótában, annál inkább az utolsóban, a Take What You Wantban. Ez egy Post Malone-dal Ozzy közreműködésével, nem is értem, hogy került rá, teljesen idegenül hangzik az album zenei világában. Még jó, hogy csak bónuszdal, na de akkor is… Nem tudok mit kezdeni az ilyen előre felvett alapokra énekelt popzenével, ezt meghagynám a tiniknek.

Mindenképpen jó jel, hogy az előző évek modernnek szánt, néha effektekkel megtűzdelt albumai (’Black Rain’ - 2007, ’Scream’ - 2010) után sokkal tisztább, tradicionálisabb rockzenét kaptunk Ozzytól, a zene döntő részben a Black Sabbath világát idézi. És maga a zenei anyag is sokkal jobban sikerült, jobb dalokat írtak. Még azt sem mondanám, hogy az Ozzy mögött felsorakozott szupergruppal könnyű volt, mert a nagy nevek időnként taccsra teszik egymást. Jó munkát végzett a próbateremben és a stúdióban is. Hogy Ozzy hangját mennyiben javították fel technikailag, ebbe nem mennék bele, de az biztos, hogy élőben már régóta a közelében sincs a lemezen hallható teljesítményének.

Pontszám: 7.5