fbpx

Magnum: The Serpent Rings

írta CsiGabiGa | 2020.01.17.

Megjelenés: 2020

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: www.magnumonline.co.uk

Stílus: dallamos rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek

Bob Catley – ének
Tony Clarkin – gitár
Lee Morris – dob, vokál
Dennis Ward – basszusgitár, vokál
Rick Benton – billentyűs hangszerek

Dalcímek

01. Where Are You Eden?
02. You Can't Run Faster Than Bullets
03. Madman Or Messiah
04. The Archway Of Tears
05. Not Forgiven
06. The Serpent Rings
07. House Of Kings
08. The Great Unknown
09. Man
10. The Last One On Earth
11. Crimson On The White Sand

Értékelés

Rebootolták a ’Magnum’ sorozatot, mely a ’80-as években az egyik kedvencem volt. A Magnum zenekar is rebootolta magát a ’80-as évek sikerei után. Azt hiszem, mindkettőről elmondhatjuk, hogy egykori tündöklésének nyomába se ér. Ám míg a sorozatnak esélye sincs felérni arra a szintre, a zenekarról viszont elmondhatom, hogy – bár a zenepiaci trendek alapján eladásban sohasem fogják produkálni az egykori számokat – minőségben újra felküzdötték magukat az egykori szintre. Az 1978-as első lemez óta 42 év telt el és ez alatt 21 stúdiólemezt adtak ki. Megvan a kétévenkénti átlag annak ellenére, hogy 1995-től 2001-ig Tony Clarkin hibernálta a csapatot. Az újjáalakulás óta is fixen tartják a kétévenkénti átlagot, egyedül a 'Princess Alice' előtt volt hároméves szünet, de azt behozták az 'On The 13th Day'-nél, amely 1 évvel jelent meg a 'The Visitation' után.

Az új lemez sokkal jobb, mint elődei és noha sehol sem írták, hogy az új baszusgitáros, Dennis Ward beleszólt volna a produceri munkába, meggyőződésem, hogy ilyen irányú tapasztalatait finoman bevetve irányítgatta a háttérből Tony Clarkin gitárost, aki az előző lemezeken néha kicsit öncélúan húzta el hét-nyolc percesre a dalokat. Most ennek nyoma sincs, sokkal feszesebbek a dalszerkezetek és bár most is vannak a progresszív rockra jellemző lassú témakibontások, nem viszik túlzásba azt. És ez bizony igen jót tesz a lemeznek! Mert Clarkin dallamérzékenysége nem lett kevesebb, Bob Catley pedig ugyan nem az a hangszálakrobatának nevezett virtuóz, de jellegzetes orgánuma meghatározó eleme a Magnum hangzásának. Ugyanúgy nem tudnám elképzelni más énekessel a csapatot, mint ahogy a Saga is furcsa volt Michael Sadler nélkül.

A recept tehát semmit sem változott: a két alapító tag körül forog minden: Tony Clarkin remekül megírt dalait Bob Catley tolmácsolja sajátos, senkihez sem hasonlítható stílusában. A hangszerelés a műanyag szimfonikusokkal együtt is kellemes, enyhén, de nem tolakodóan a progresszív rock irányába hat, ám a lényeg a melódia. Dennis Ward belépésével még jobb vokálokat produkálnak, a lemez – szerintem – legjobbjában, a Madman Or Messiah-ban már egyenesen a Smokie jutott eszembe a többszólamú énektémáról. Az önjelölt Messiásokról szóló dalszöveg ellenben igen kemény társadalomkritikát fogalmaz meg.

Az ellenpólus, a legprogresszívabb, már-már Yesre jellemző dal a Man, szintén komoly témákat feszeget: mire vezet, ha a rövid távú kapzsiság érdekében tönkretesszük a bolygónkat. De érdekes a The Archway Of Tears is a progresszívekre jellemző hosszú felvezetésével, ami aztán átcsap egy hatalmas melódiába a refrénnél. És végre egy igazi gitárszóló! A másik kedvencem! A két hat perc fölötti dal egyike. A másik a címadó. A lemezborítón szereplő történetet megéneklő The Serpent Rings science fiction történetnek indult, de Clarkin szerint „az idő múlásával továbbfejlődött”. A különlegességeket erősíti a House Of Kings, ritkán hallani Bob Catley-t bluest énekelni, márpedig ez egy vérbeli blues-rock, masszív gitárriffekkel, a közepén zongora-, a végén pedig szaxofonszólóval. Harmadik kedvenc!

Igazi ballada nincs a lemezen, de legközelebb áll ehhez a The Great Unknown, mely csak a refrénjénél lódul meg az andalító verssorok után. Meglepetésre a lemez két utolsó dala a két legrövidebb, pedig azt várná az ember, hogy ott bontják ki a monumentálisabb témákat. De a The Last One On Earth egy nagyon kellemes középtempós AOR, a Crimson On The White Sand pedig méltó párja a nyitó Where Are You Edennek, amely az első pillanatban elkap, hogy erre a lemezre érdemes odafigyelni. Egészen az utolsó pillanatig.

Metalos füllel szokni kell ezt a zenét, rengeteg munka, azon belül is rengeteg gitármunka van benne, de nincsenek hagyományos értelemben vett gitárszólók, legalábbis nem azok a metalos virgák, inkább csak amolyan lassú dallamszólók, melyek hangulata illik az adott dalhoz. De sokszor inkább a billentyű viszi a prímet a szimfonikus hangszínekkel. Néhol keményebb riffeket kap elő Clarkin, mint például a You Can't Run Faster Than Bulletsben vagy a Not Forgivenben, máskor hátrébb húzódik, és inkább lassan építkezik a háttérből. Talán ez a Magnum 42 évnyi sikerének titka: változatos, már-már progresszív rockba hajló hangszerelés, monumentális dallamokkal karöltve. Ha nem verné kenterbe a sima AOR-muzsikák megoldásait, már rég ráuntunk volna, hiába Bob Catley karizmája. Nem tudom, hány lemez van még a két 70 év feletti muzsikusban, de ha ez lesz a hattyúdaluk (célzásnak veszem a borítón lévő törött a homokórát, hogy úgy érzik, kifolyik kezük közül az idő), akkor tökéletes lezárása lenne pályafutásuknak. És a 21 egyébként is nyerő szám!

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások