Sons Of Apollo: MMXX

írta karpatisz | 2020.01.10.

Megjelenés: 2020

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://www.sonsofapollo.com/

Stílus: progresszív metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Soha jobb évkezdést nem kívánhat magának a progmetal rajongó, mint egy friss Sons Of Apollo-lemez. Az elvárások igencsak magasak, hiszen a ’Pshychotic Symphony’ toronymagasra vitte fel a mércét, amikor 2017-ben debütált a Mike Portnoy és Derek Sherinian által dirigált sztáralakulat. Szűk két és fél év telt el azóta és máris itt a folytatás, nem is akármilyen!

Az új anyag munkálatait 2019 januárjában kezdte meg a zenekar háromtagú magja és az akkor elhintett morzsák – hogy mi is jön a folytatásban –, ígéretesnek tűntek. A dobos az egyik dalt a Pull Me Underhez hasonlította abból a szempontból, hogy hasonló izgalmat keltett benne, mint egykori zenekarának legnépszerűbb dala. Az ’MMXX’ első pillanataitól kezdve érezni lehetett, hogy az összhang és a szerzők közötti kapocs még erősebb, mint a bemutatkozás idején. A jellegzetes egyéni hangszínek és persze a vastag énekhang jól felismerhetővé teszi az ötfejű szörnyeteghez hasonlított zenekart. A Goodbye Divinity, mint kezdés tökéletes választás, ettől jobban nem lehet megmutatni, hogy milyen igazából a Sons Of Apollo.

Az ’MMXX’ dalai ezúttal rövidebbek lettek, de sokkal agyasabbak és komplexebbek, mint ahogy a debütáló lemezen tapasztalhattuk. Az átlag 5-7 perc körüli hosszúság nem mondható szélsőségesnek. Ettől csak a zárónóta tér el, ami önmagában majdnem 16 perces lett. A friss „dalcsokor” több oldaláról mutatja meg a zenekart, mert ez alkalommal többféle hangulatot találhatunk benne. Legyen az elborult őrült, már-már Meshuggah szinten bonyolult, vagy épp egy old-school hard rockos ízvilágú, netán egy szokásos progmetal stílusú tétel, Apolló fiait csak brillírozni hallhatjuk. Az erős riffek mellett szólók terén is kitett magáért a csapat. Derek Sheriniannek több lehetőség jutott, de Bumblefoot esetében is elmondhatjuk, hogy a duplanyakú gitárján ezúttal is varázsol. Érezhetően túlsúlyba került az ő esetében az érintő nélküli nyak, amelyen a mély, metalos témáit hozza, de a szólók esetében is itt nyújt különlegeset egy-egy csúsztatással.

A debütáló anyaghoz képest új színvilágot a Desolation July és a King Of Delusion hozott számomra. Derek fő hangszere ezúttal a zongora lett, hozzá pedig Jeff szomorkás éneke szól. Ez a szívbe markoló ballada az egyik fénypontja lett az ’MMXX’-nek. Születése kapcsán kiderült, hogy az Adrenaline Mob súlyos balesete, és David Z elvesztése inspirálta. Méltó megemlékezés a fiatalon elhunyt basszusgitárosról.

A King Of Delusionban Derek ismét zongorajátékával kápráztatja el a hallgatót. A brutális metalos téma után egy fülbemászó refrént is hallhatunk. A nagy „meglepi” azonban a középrész, ahol egy zongora-dob duettet hallhatunk. Ehhez persze mi más érkezhetne, mint egy „fretless” szóló Ron Thaltól. A billentyű és gitár párbaja után egy könnyű refrénnel pihentetjük a füleinket.

Bomba robbanásával felérő dob bevezető után hallhatjuk a Fall To Ascendet. Nem véletlen, hogy ez is önálló dalként bemutatkozhatott. A középső instrumentális rész a tökéletes példa arra – amit már említettem –, hogy ezúttal bonyolultabb dalokkal van dolgunk. A szólók, amiket Bumblefoot és Derek hoz, egyértelműen DT-s ízvilágúak, azon belül is inkább a ’Train Of Thought’ világára hajaznak. Erre a tételre igaz a mondás, hogy „Öt perc tömör gyönyör”. Az improvizatív részek eddig nem jellemezték ezt a zenekart. Most a Resurrection Dayben egy három hangszeres kérdezz-felelek zajlik. Félelmetes, hogy ezek a fiúk hogyan tudnak reagálni egy másik hangszeren bedobott gesztusra. A záró 16 perces New World Today pedig az igazi ötletbörze. Sok téma megjelenik a dalban, de az összeillesztésük kapcsán azt érzem, hogy elég élesek a váltások, nem igazán lettek jól összefésülve a különböző karakterű elemek.

A korong hallgatása közben egy érzés nem hagyott nyugodni. Néhány hallgatás után a nagy meglepetés egyre csak fogyott. Érezni, hogy bitang munkát tettek bele a srácok, de összkép tekintetében most mégis az az érzésem, hogy a ’Psychotic Symphony’ nagyobbat ütött. Lehet, a dalok jobbak voltak? Ami viszont még mindig hajt, és várom, hogy hallhassam, az a Mediabook kiadvány második CD lemeze. Már a bemutatkozó anyag esetében is fenomenális volt ez a bónusz CD. A nyers keverésű, ének nélküli változatot sokat hallgattam. Az újon elsőként a hangszeres kíséret nélküli énekkel és énekes részekkel fogom kezdeni az ismerkedést. Nagyon jó ötlet, hogy egy ilyen variáció is szülessen extrának.

Pontszám: 8