Coldplay: Everyday Life

írta Dzsó | 2019.12.24.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Warner Music Group

Weblap: https://www.coldplay.com/

Stílus: alt-pop rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

A Coldplay úgy vonult be a köztudatba, hogy rádióbarát módon közelítettek a U2 stílusjegyeihez. Ezzel nagyon eltaláltak valamit, mára olyan népszerűségre tettek szert az 1996-os megalakulás óta, ami szinte egyedülálló. Az egykori egyetemi banda eladott 75 millió lemezt (ebben még nincs benne az új album!), a Facebookon 37 millióan kedvelik őket, a Spotify-on ők a világ 17. legtöbbet hallgatott előadói. Ilyen előzmények után bátran mertek újítani a nyolcadik stúdióalbumukkal, ami cseppet sem lett közhelyes, sőt…

Már a beharangozás sem volt hétköznapi, októberben a világ több nagyvárosában fekete-fehér, 1919 évszámmal ellátott (és határozottan abból az évből származónak látszó) óriásplakátokon hirdették az év végére várható új anyagot. A plakáton rejtélyes figurák bukkantak fel a zenekar mellett, az egyik nagy valószínűséggel Nietzsche, a nagy filozófus volt. Később 500 kiválasztott rajongó hagyományos írógépen készült és dedikált postai levelezőlapon értesült, hogy vége a hibernációnak, mert jön az új album, amin az elmúlt 100 évben dolgoztak, aztán szerte a világon, több újságban apróhirdetésben jelentették meg a dalok listáját és szövegét. A hab a tortán az volt, hogy a megjelenés napján a jordániai Amman citadelláján két részletben, zárt körben előadták az egész lemezt, amit a YouTube élőben közvetített.

Az album csupa rejtelem, direkt és burkolt célzás, tele van titokzatos utalásokkal és rövidítésekkel, zenei- és filmrészletekkel, hangmintákkal, van benne ajánlás Brian Enónak és zulu nyelven Mandelának, ködös idézetek Bob Dylantől, a jazzlegenda Alice & John Coltrane párostól és másoktól, illetve helyet kapott eredeti nyelven Saadi Shirazi, a XIII. századi perzsa költő verse. Tizensokadik végighallgatás után se tudtam teljesen megfejteni a projektet, és még a szövegekkel nem is foglalkoztam komolyabban, de az egyértelműen átjön, hogy a tolerancia és a multikulturális nyitás jegyében vonták be a lemez mondanivalójába az arab világot, jelzésértékű, ahogy Chris Martin a promó koncertvideó elején kelet felé hajol az imaszőnyegen.

Dupla albumként promótálták az anyagot, ami csak a bakelit verziónál valósult meg fizikailag, CD formátumban egyetlen lemez lett belőle, ami két jól elkülöníthető részből áll. ’Sunrise’ és ’Sunset’, azaz Napkelte és Napnyugta, mindkét blokkot egy-egy 900 évesnek feltüntetett, féloldalas ájtatos idézet vezeti be, csak annyi eltérés van közöttük, amit a két rész különbözősége indokol, de hogy kitől származik az idézet, azt nem sikerült kideríteni, mert az aláírásban szereplő Habibi jelen esetben valószínűleg nem egy személy neve.

Határozottan kísérletezős album született, akár ötletgyűjteménynek is nevezhetném, ha nem lenne ilyen komoly koncepció mögötte, viszont a rapszodikus váltások mellett (és ellenére) olyan szellősre szerkesztették a produkciót, hogy egyáltalán nem tolakodó benne az önmegvalósítás. Olyannyira szellős, hogy akár egyesével is végig lehet menni a dalokon…

A vonósokkal nyitó Sunrise hangulata olyan, mintha Morricone újraírta volna a ’Jó, a rossz és a csúf’ fogolytáboros témáját, csakhogy itt nem ordít a megkínzott Tuco, ennek a gyönyörű muzsikának pozitív töltése van, ahogy a napfelkeltéknek is. A filmszerű megközelítés végigkíséri az albumot, minden téma láttat valamilyen képi világot, ahogy a következő Church orientális lebegése is a Közel-Keletre repít annak ellenére, hogy van benne egy keretet nyitó „én Istenem, miért hagytál el engem” üzenet, amire csak a lemez végén érkezik meg a válasz. Még ennél is mozisabb hangulatú a Trouble In Town a megtorpanásával, drámai meglódulásával, hogy átússzon a BrokEn gospelébe, ami több, mint furcsa, de indokolható a spirituális üzenete miatt. Az érzelmi hullámvasutazás a Daddyvel folytatódik, ami csodálatos ábrázolása a nem éppen felhőtlen apa-gyermek kapcsolatnak, a lemez (egyik) nagy pillanata.

Simán belefér ebbe a rapszódiába a WOTW/POTP, azaz Wonder Of The World/Power Of The People akusztikus gitáros maszatolása, ami a booklet lábjegyzete szerint még nem készült el teljesen, hát ebben van valami. Az Arabesque az első olyan dal a biztos háromból, ami eladná a lemezt akkor is, ha a többiben citerán játszanának Wagner-feldolgozásokat, de itt nincs citera, ellenben van nagy adag fúvósszekció, meg Michael Jackson Thrillerjének (a dalnak) a szerkezete a dramaturgiában (érdemes meghallgatni, tényleg ott van).

A ’Sunrise’-felvonást a gregorián When I Need A Friend vezeti le, újabb stílus a kavalkádban, és lehet sejteni, hogy valami más fog következni.

Nem teljesen világos, hogy a „B” oldal első számát miért kellett kilenc részre osztani, amiből az első nyolc mindössze pár másodperces, és vagy csendet vagy madárcsiripelést vagy a Westminster apátság harangjátékát tartalmazza. Ebből robban elő a harsány akusztikus gitáros, dühösen fuckingolós és kritikus Guns, a nap előrehaladtával nő a feszültség, amit kissé felold a „második a háromból” Orphans. Ez teljesen tipikusnak mondható a Coldplay sikerdalai között zenei értelemben, de a mondanivaló egyáltalán nem vidám, mert a háborgó Közel-Keletre céloz kendőzetlenül.

Az édesbús afrikai reálromantika jegyében született az Èkó, az alig háromperces dallamcsoda, amit a Cry Cry Cry vált a buddhizmusban gyökerező üzenetével és a faék egyszerűségű egy szál zongorás megközelítésével. (De énekből ötös!) Az Old Friends újabb csoda egy darab egy szál gitáron, határozottan Tommy Emmanuelt idézve, aztán következik a címlistában arabul látható dal, a Bani Adam, azaz Ádám gyermekei, amely az 1258-ban született perzsa vers nagyon hiteles narrációjának felvezetése egy szépséges zongoratémával. Átúszás a harmadik telitalálatba, Champion Of The World, amely tisztelgés a fiatalon elhunyt Frightened Rabbit-énekes, Scott Hutchison előtt, a dalba beleszőtték az ő egyik szerzeményének részletét, ezért fel is tették a társszerzők listájára.

’Sunset’ felvonás vége, a címadó Everyday Life dallal zárul a mókatár, amely kicsit megint tipikus Coldplay, de nem emelkedik ki az album magas művészi színvonalából. Viszont megadja a keret másik felét, amely pozitív üzenetet hordoz a Hallelujah zárszóval, ami annyit tesz, hogy „én Istenem, mégse hagytál el engem”.

Már csak azért kell szurkolni, hogy a banda megtalálja azt a koncertszervezőt, aki megoldja az albumot népszerűsítő karbonsemleges világkörüli turnét, mert sajtóközleményt adtak ki arról, hogy csak így hajlandók turnézni. A cél nemes, de idáig se volt olcsó dolog egy Coldplay-koncertre bejutni, de ez biztosan odabaß a jegyáraknak, arra lehet számítani, ahogy arra is, hogy valaki majd megoldja a dolgot. Az album bevételeinek egy részét újraerdősítési célokra fordítják.

Pontszám: 9