Marillion: With Friends From The Orchestra

írta Bigfoot | 2019.11.29.

Megjelenés: 2019

Kiadó: earMUSIC

Weblap: http://marillion.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Steve Hogarth – ének
Mark Kelly – billentyűs hangszerek
Ian Mosley – dob
Steve Rothery – gitár
Pete Trewavas – basszusgitár

Közreműködik:

In Praise of Folly  vonósnégyes:

Margaret Hermant  hegedű
Maia Frankowski  hegedű
Nicole Miller  brácsa
Annemie Osborne  cselló

Sam Morris  vadászkürt
Emma Halnan  fuvola

Dalcímek

01. Estonia
02. A Collection
03. Fantastic Place
04. Beyond You
05. This Strange Engine
06. The Hollow Man
07. The Sky Above The Rain
08. Seasons End
09. Ocean Cloud

Értékelés

Ez egy évfordulós album. Steve Hogarth harminc esztendeje váltotta fel Fisht a frontemberi poszton, az ő hangjával felvett első album, a ’Seasons End’ 1989 szeptemberében jelent meg. Ezt a három évtizedest ünneplik meg ezzel a koronggal.

Egy progresszív rock banda esetében szinte kötelező, hogy komolyzenészekkel közösen készítsenek albumot. A Marillion nemcsak koncerten, hanem a stúdióban is kipróbálta a zenélést vonós körítéssel. A tavaly megjelent, a Royal Albert Hallban rögzített élő albumon, az ’All One Tonight’-on már közösen zenéltek a belga In Praise of Folly vonósnégyessel, idén a stúdió falai közt is egyesítették erejüket. Új dolgok nem születtek, egy kilenc szerzeményből álló szelekciót hallunk az elmúlt három évtized albumaiból szemezve, szigorúan a Hogarth-éra termését górcső alá véve. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem szimpatikus, hogy nem révednek vissza a múltba, és ezúton is erősítik ezt a régóta változatlan felállásban működő alkotóközösséget. A dalok szerkezetéhez nem nyúltak, inkább hangszerelési ötleteket vittek bele a produkcióba, és persze a vonós hangzás gazdagabbá tette a produkciót.

Ha valaki jól ismeri a Marillion munkásságát, az tudja, hogy progresszív rock muzsikájuk nem nélkülözi a klasszikus elemeket, így a vonósnégyes szerepeltetése nem kuriózum, nem furcsaság, nem üt el zenei világuktól. Belesimul, beleillik abba. Ez azért is történt így, mert a kvintett a progresszív rock azon ágát képviseli, amely nem a hosszú improvizációs hangszeres betéteket helyezi előtérbe, hanem a kollektív kifejezési formát, kompozícióik a lehető legaprólékosabban kidolgozottak (a szólók sem kivételek), ezeket koncertjeiken is igyekszenek a leghívebben visszaadni. Tevékenységükre nem a rock mennydörgése jellemző.  A komolyzene darabjait is pontról pontra lekottázzák, így a két világot nem volt olyan nehéz párosítani.

Ha egy rockbanda egy teljes szimfonikus zenekarral készít felvételeket, jellegzetes hangzásuk megváltozik – súlyosabb, monumentálisabb lesz, nem egy album esetében kisebb szerepet játszanak. A Marillion ezt kiküszöbölte úgy, hogy „csak” egy vonósnégyest alkalmazott két fúvóssal kiegészülve, így súlyuk, jellegzetes megszólalásuk nem csorbult. Az album ragyogó példa arra, hogyan lehet a két zenei világ közt az egyensúlyt megtalálni.

Nekem különösen a két hosszú mű, a This Strange Engine és az Ocean Cloud tetszik, mert ebben a felfogásban a klasszikus zene felé tolták el mindkét kompozíciót. Jó másfél évtizede a veszprémi illetőségű, nemzetközi hírnevű Mendelssohn Kamarazenekar vezetőjével, Kováts Péterrel beszélgettem és szóba került ez a zenei fúzió, melyről a mester a következőt mondta: Olyan átiratokat kellett készíteni, amely a zenéhez bizonyos pontokon nyúl csak hozzá, ott, ahol tényleg elképzelhető a vonós hangzás, és valami pluszt ad az egésznek.” Úgy gondolom, ezt a törekvést a Marillion tökéletesen megvalósította ezen az albumon.

Pontszám: 9