fbpx

Phil Campbell: Old Lions Still Roar

írta Bigfoot | 2019.10.28.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.philcampbell.net/

Stílus: hard rock, blues

Származás: Nagy-Britannia

 

Zenészek

Phil Campbell – gitár, akusztikus gitár, slide gitár, basszusgitár, zongora, ének
Rob Halford – ének
Dee Snider – ének
Alice Cooper – ének
Leon Stanford – ének
Ben Ward – ének
Nev Macdonald – ének
Danko Jones – ének
Whitfield Crane – ének
Benji Webbe – ének
Joe Satriani – gitár
Mick Mars – gitár
Todd Campbell – gitár
Dane Campbell – dob
Robyn Griffith – dob
Ray Luzier – dob
Chris Fehn – dob
Matt Sorum – dob
Tyla Campbell – basszusgitár
Tim Atkinson – basszusgitár
Chuck Garric – basszusgitár, vokál
Mark King – basszusgitár
Nick Olivieri – basszusgitár, ének
Will Davies – basszusgitár
Danny Owen - billentyűsök

Dalcímek

01. Rocking Chair (feat. Leon Stanford)
02. Straight Up (feat. Rob Halford)
03. Faith In Fire (feat. Ben Ward)
04. Swing It (feat. Alice Cooper)
05. Left For Dead (feat. Nev MacDonald)
06. Walk The Talk (feat. Danko Jones & Nick Oliveri)
07. These Old Boots (feat. Dee Snider)
08. Dancing Dogs (Love Survives) (feat. Whitfield Crane)
09. Dead Roses (feat. Benji Webbe)
10. Tears From A Glass Eye (feat. Joe Satriani)

Értékelés

A Motörhead fájdalmas megszűnése után a két túlélő tag közül Mikkey Dee zenekari tagként, pontosabban a Scorpions dobosaként folytatja pályafutását, Phil Campbell viszont a kockázatosabb utat, az egyéni karriert választotta. Előbb a fiaival alkotott Bastards Sonsszal mutatkozott be lemezen és élőben, most pedig első önálló albumát is elkészítette. A lemezből kiderül, hogy hősünk nem simán gitáros, hanem egy multiinstrumentalista, és ebben a minőségében is a topon van.

A családi album sok helyen magán viseli a Motörhead zenéjének jegyeit, a debütáló szólólemez viszont nem igazán. A néhai Lemmy és bandája a zenei brutalitás ellenére blues és rock and roll alapú dalokat alkotott, ráadásul Campbell szólólemeze is hasonló gyökerekkel bír, ám tradicionálisabb. Persze ez is egy tökös, kemény zene, csak másképp.

Meglepő a kezdés: kevés előadó vállalja be, hogy akusztikus pengetésekkel kezdje lemezét. A Rocking Chair nem egy lírai téma, hanem egy szakadt, érzelmes blues a Campbellhez hasonlóan walesi Leon Stanford énekével. Innentől kezdve csak vadabb dalokat hallunk, igaz nem a legvégéig, de Campbell felpörgeti albumát.  A Straight Up már egy zúzós hard rock téma, amit Rob Halford énekel kiválóan. Ebben a nótában ő nem is a Metal God, hanem Hard Rock God (elnézést). Aztán a Faith In Fire-ben súlyosbodik a helyzet, mert ez már erősen a Black Sabbath-ra hajazó riffre épül, ha még pontosabb akarok lenni, a Hole In The Sky-ra emlékeztet. Ben Ward, az Orange Goblin énekesének rekedt, brutális hangja jól illeszkedik a dalba. A Swing It zakatoló, rock and rollos tempós riffjére már Alice Cooper énekel. Phil Campbell szólója is a rock and roll időket idézi. A Left For Dead egy tipikus amerikai rockballada, klisés, a szóló szentimentálisan érzelmes, Nev Macdonald éneke semmitmondó. A refrént pedig már milliószor hallottam a „Save My Soul” meg a „Set Me Free” sorokkal. Ez az album gyenge pontja.

Danko Jones énekel a Walk The Talkban, ez az egyetlen olyan felvétel, mely a mai kor elvárásai alapján íródott. A szaggatott zenei alapokra üvöltő, nem éppen melodikus éneket ültettek, Campbell torzított, wah-pedálos szólójával pedig jól egybegyúrták.  A These Old Boots újra a régi iskolát követi Dee Snider bársonyos orgánumával, ám ezt a nótát Biff Byforddal is el tudnám képzelni, az utóbbi évek Saxon-albumaira felférne. Besegít Mick Mars és Chris Fehn, a Slipknot volt ütőhangszerese is. A Dancing Dogs döngölő riffjére pszichedelikus ének íródott, Whitfield Crane, az Ugly Kid Joe frontembere hangjával, engem a Sweet No You Don’t ősrégi dalára emlékezet.

A végére újra letekerik a hangerőt. A zongorakísérettel ellátott Dead Roses sokkal jobban sikerült, mint a Left For Dead. Kicsit rádióbarát, de igényesen hangszerelt. Campbell is visszavesz a tekerésből, inkább gyengédebb érzelmeket fejez ki játékával, az andalító ritmust Matt Sorum diktálja a bőrökön. És a vége is akusztikus, de teljesen más, mint a kezdet. A bizarr című Tears From A Glass Eye-hoz jól illik eme gitárfantázia misztikus mivolta. Joe Satrianival közösen adja elő Phil, és ez a két és fél perces akusztikus fantázia egyikükre sem jellemző, jobban illene egy fúziós album fináléjához. Két teljesen eltérően gondolkodó gitáros alkotott egy gyöngyszemet, kiváló lezárása az albumnak.

Az ember elevenébe markol a lemez ezzel a hangzással, a gitár vadállati erővel szól egyes dalokban, ha más nem is, ez a brutális megszólalás emlékeztet a Motörheadre.

Phil Campbell bebizonyította, hogy a Motörhead nélkül is megállja a helyét. A fiai most is itt vannak, azonban csak kísérik a fatert, aki bár a jól bevált receptet választotta (nagy neveket hívott a stúdióba), nagyon színvonalas zenei anyagot barkácsolt össze. Ezek a nóták abszolút megállnák helyüket más, kevésbé ismert énekesekkel is, de örüljünk annak, hogy ilyen nagy arcok még emeltek a produkció fényén. És azt gondolom, nagyon találó és igaz a lemez címe is.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások