Joe Bonamassa: Live At The Sydney Opera House

írta Bigfoot | 2019.10.25.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Mascot Label Group

Weblap: https://jbonamassa.com/

Stílus: blues, blues-rock

Származás: USA

 

Zenészek

Joe Bonamassa - gitár, ének
Anton Fig - dob, ütőhangszerek
Michael Rhodes - basszusgitár
Reese Wynans - billentyűs hangszerek
Paulie Cerra - szaxofon
Lee Thornburg - trombita
Mahalia Barnes - vokál
Juanita Tippins - vokál
Gary Pinto - vokál

Dalcímek

01. This Train
02. Mountain Climbing
03. Drive
04. Love Ain't A Love Song
05. How Deep This River Runs
06. Mainline Florida
07. The Valley Runs Low
08. Blues Of Desperation
09. No Place For The Lonely

Értékelés

Idén sem maradtunk Joe Bonamassa-lemez nélkül. Igaz, az új dalok még váratnak magukra (a hírek szerint dolgozik rajtuk), de egy 2016-ban, a ’Blues Of Desperation’ album promóciós turnéján rögzített koncertfelvétellel meglepett minket. Újabb legendás helyen, ezúttal a Sydney-i Operaházban rögzítették a bulit – egy olyan helyen, mely része az UNESCO Világörökségének. Joe a jól bevált csapatával játszik itt is. Igazi promóciót adtak az akkori friss albumnak, ugyanis a lemez kilenc dalából hét a ’Blues Of Desperation’-ról való. 

Nyolc nóta Bonamassa-agyszülemény, egy feldolgozás kapott csak helyet, ez pedig Eric Clapton szerzeménye, a Mainline Florida. Joe abban az időben erőteljesen benne volt a brit blues témában is, hiszen 2016-ban játszotta a Clapton-Page-Beck repertoárt is a koncerteken, később meg is jelent a ’British Blues Explosion Live’ lemezen.

A lemez pont úgy kezdődik, mint az akusztikus buli a Carnegie Hallból: a This Trainből még a Jethro Tull Locomotive Breath zongora intróját sem hagyták ki. Aztán jól el is nyújtják a szólókkal, Joe Reese Wynansnek is hagy egy szeletet benne, pedig az eredeti stúdiófelvételen nem jutott önálló megszólalási lehetőség az öreg billentyűsnek.  A Drive is savas, mint eredetileg, ám a dinamizmusra egy jó adag lapáttal rátettek, a ritmus folyamatosabb, mint eredetileg. A ’Different Shades Of Blue’ egyetlen szerzeményében, a Love Ain’t A Love Songban, a halk gitár improvizációs rész Ritchie Blackmore halk, pszichedelikus borulásaira emlékeztet, aztán visszatérnek a soulos dal alapjaihoz, az éneken nagyot dob Mahalia Barnes hangja – már megint. Egyébként érdemes összevetni a Carnegie Hallban felvett buli azon dalait, melyeket itt is hallunk. Fantasztikus, Joe mennyire érti az elektromos és az akusztikus megszólalást, milyen éles szemmel látja a kétfajta megközelítés különbségét.

Nagyon jól hangzik a The Valley Runs Low és a Blues Of Desperation egymás után. Ugyan egy stúdióalbumon helyezkednek el, mégis teljesen más modorban íródtak. Érdekes hallani az éles kontrasztot.

Tavaly élőben is láthattam Bonamassát ezzel a kísérőgárdával, és sokszor elgondolkozom azon, ha egy bandában ilyen képességű zenészek jönnek össze, ők miért csak kísérők, miért nem lehet egy egyenrangú tagokból álló csapat? Ne értsetek félre, nem Joe kvalitásait akarom degradálni, de társai tehetsége nem nagyon marad el az övétől!

Egy kicsit megkésett ez a kiadvány, mert Joe koncertjei az elhangzottak után pár hónappal már kaphatóak. Most egy kicsit jegelték a felvételt, mely aktualitásából, hatásából mit sem vesztett. A helyet ismét jól kiválasztották, Bonamassa és bandája pedig szokás szerint csúcsformában zenél. Ebben semmi különös nincs, hozzászoktunk az évek során. 

Ha megjelenését nézzük, világosan lejön, ő nem az a rock and roll barbár, külsőségekben sosem hozta ezt a fazont. Elegáns öltönyében tökéletesen játssza a bluest, a műfaj elvárásaihoz képest talán kevesebb spontán megnyilvánulással. Ám a produkció most is őszinte, ott fészkel az őserő a művész minden egyes mozzanatában. A perfekcionizmus is egy olyan tényező zenéjében, amiért kedveljük őt. Bármihez hozzányúl, a saját cégére alatt kel életre.

Pontszám: 8