Leprous: Pitfalls

írta RemedyLane666 | 2019.10.26.

Megjelenés: 2019

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: https://www.leprous.net/

Stílus: progresszív experimental rock

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Azt hiszem, nem tévedek, amikor azt mondom, hogy a 2015-ben megjelent ’The Congregation’ című albumukkal hatalmas elismerésre és ismertségre tett szert a norvég Leprous legénysége. Mind a sajtó, mind a közönség hirtelen rátalált a zenekarra, a klubok tele lettek az ezt követő turnékon, egyszóval beindult a szekerük. A rendkívül energikus élő performanszuk a ’Live At Rockefeller Music Hall’ DVD-jükön is visszaköszön, akik pedig még morfondíroznak, hogy 2020. február 19-én a Dürer Kertben megtekintsék-e őket, azok csak pillantsanak bele pár dal erejéig, és garantáltan mennek jegyet váltani.

Mielőtt a lemezt kiveséznénk, meg szeretném jegyezni, hogy legyen szó bármelyik zenei stílusról, már az megsüvegelendő a mai világban, ha egy zenekar képes kétévente kitolni magából egy újabb albumot. Az, hogy még ebben az eliparosodott közegben is Einarék ilyen kiválóan űzik a dalírást, csak még magasabbra teszi a zenekar ázsióját, viszont az is tény, hogy ezúttal árnyaltabbra sikeredett az a bizonyos kép. Nehéz jelenleg őket megfelelően kategorizálni, ugyanis minden albumuk nagyon más. Természetesen van bennük következetesség, érezhető például, hogy a ’Pitfalls’ a ’Malina’ folytatása, de bevallom, nekem már az a korong sem volt maradéktalanul kielégítő. A ’Coal’ - ’The Congregation’ éra után jól háttérbe szorították a metal elemeket, ezúttal pedig újabb pálfordulást vett a csapat zenei irányzata, emiatt pedig nehezen tudtam elsőre átverekedni magam az új lemezen.

A ’Pitfalls’ képében egy nagyon személyes hangvételű, egyben nagyon letisztult hangképpel rendelkező anyagot kaptunk tőlük, de a sokadik hallgatás után is csak a „halványédeskés” kifejezés jut róla eszembe. Pedig az albumnyitó, egyben első single, a Below a fülbemászó dallamaival azt sejtette, hogy hagyományosabb Leprous-féle prog rock lesz itt, csak talán még dalcentrikusabb változatban.

Ehelyett jön a monoton, elektronikus, (picit szimfonikus) és R&B jellegű (értsd egyhangos-kotyogós) gitártémák enyhén torzított változatával az I Lose Hope, melyet nem sikerült érzésem szerint megtámogatni megfelelő énektémákkal sem. Az ezt követő Observe The Train hangilag és harmóniailag már izgalmasabb, viszont a felépítéséből és a hangszereléséből adódóan a dramaturgiája nem vezet sehova, pontosabban nincs neki. A By My Throne is kissé monoton ritmusokból építkezik, itt viszont mégis úgy érzem, hogy a koncerteken jól fog tudni működni. Annak ellenére, hogy a dal elején lévő jellegtelen énektémát bő két percig hallgathatjuk, a „wrong direction” részt a közönség biztosan előszeretettel fogja már visszadúdolni. A dal végén pedig Baard Kolstad dobos szúr be egy kis poliritmust ellensúlyozva az addig hallott szögegyenes elektronikus dobhatást. Az Alleviate jelent meg második single-ként, és bevallom, nagyon meglepődtem, amikor először hallottam. Azóta is tartom, hogy olyan a dal, mintha a Neurosis A Sun That Never Sets, Charlie Puth I Warned Myself és valamelyik ’Oceanborn’ korszakos Nightwish-dal keveréke lenne. A dalvégi csúcspont nagyon ott van, Einar pedig nagyon érzelmesen és energiadúsan énekel végre, Tuomas büszke lenne rá…

Az At The Bottom úgy tűnhet eleinte, hogy visszakanyarodik az elektronikus, érzelemmentes hegesztéshez, de olyan bombaszt refrént kapunk, hogy csak úgy zúg, és végre újra Devin Townsendet idézően monumentális a refrén. Számomra ez a dal az album egyik csúcspontja, külön nagyszerű a filmzenés csellórész, és a visszatérés éneki és zenei masszívitása. Már csak sima audio-videóként érkezett a harmadik single, nevezetesen a Distant Bells. Eleinte komoly fejtörést okozott, mert nem értettem, hogy ez a nagyon sejtelmes, lassú, csendes dal vajon hova fog kilyukadni, de egyszer csak felhergelődik, és kapunk egy akkora Alicia Keys-jellegű refrént metalos köntösben, mint a ház. Igazán felemelő a hangulata, nagyszerű refréntéma, megérte kivárni azt a szűk hat percet, mert ez a lemez második csúcspontja minden kétséget kizáróan.

A Foreigner az idegesítő intróját követően egy sodrós kis dallá pofásodik, de sajnos itt sem annyira jellegzetesek az énektémák, ráadásul a jobb pillanatok kísértetiesen emlékeztetnek a korábbi finn mentoruk, azaz az Amorphis Pasi Koskinen korszakos anyagaira. Azért ha választhatok, akkor az ’Am Universum’-ról a Goddess (Of The Sad Man)-t fogom feltenni e helyett.

Az albumot záró bő 11 perces The Sky is Red tökéletesen reprezentálja a ’Pitfalls’-t. Kevés emlékezetes téma, lassú ambience-ek, picit prog rockos, néhol R&B / funkys / crunchos gitárok, majd kb. a hetedik perctől egy szuperrepetitív téma 5 percig tartó, sehova nem vezető boncolgatásával fullad ki a dal és vele az album is. Muszáj vagyok megjegyezni, hogy Leprous mércével mérek, és ezért jönnek ki belőlem a kemény szavak, mert bevallom, csalódott vagyok. Egyedül a borító tekintetében sikerült előrelépni a norvégoknak, dalszerzésben úgy érzem, nem sikerült jó irányt választaniuk ezúttal.

Pontszám: 6.5