NorthTale: Welcome To Paradise

írta Mike | 2019.09.14.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.northtale.bigcartel.com

Stílus: heavy/power/speed metal

Származás: nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Akinek a már jóval a megjelenés előtt szentté avatott Tool-anyag körüli, pár hete tartó és szép kövérre hízott hisztériában roppantul fáj a foga valami kevésbé „okosra” és „kiműveltre”, példának okáért egy fincsi kis himnikus, európai ízű heavy/speed metalra, az ne is habozzon, a NorthTale bemutatkozó lemeze épp neki készült a gyártósoron. A svéd-amerikai bandát 2017-ben alapította Christian Eriksson énekes (ex-Twilight Force), Bill Hudson gitáros (Circle II Circle, ex-U.D.O., ex-Cellador) és Patrick Johansson dobos (Clockwork Revolution, ex-Malmsteen), majd hozzájuk csatlakozott Jimmy Pitts billentyűs (Eternity’s End) és Mikael Planefeldt basszeros.

A muzsika ennek megfelelően az úgyszintén galopp-metalos Cellador nyomvonalán halad, illetve természetesen idevehetjük többek közt a Helloweent, a Stratovariust és a Dragonforce-ot is, mint egyértelmű hatásokat. Sok helyütt bizony ezek igencsak harsányan jelen vannak, némely ének- és gitártéma egy az egyben a nagy elődöket idézi, így aztán a ’Welcome To Paradise’ korántsem egy műfajmegújító, forradalmi klasszikus, a zsáner feltétlen híveinek azonban kellemetes perceket szerezhet a maga bő 50 percével. Ugyanakkor nem lehet elmenni szó nélkül ama tény mellett sem, hogy itt minden hang patikamérlegen kiporciózva készült; ilyenformán meglehetősen homogén az összkép, a dalok alig különülnek el egymástól, még ha nem vitás, olykor egészen emlékezetes témákra is bukkanhatunk. És ha már fentebb szőrmentén megemlítettem Eriksson előző bandáját, kapóra jöhet az összevetés, ugyanis a Twilight Force is augusztusban adott ki lemezt, és noha ott jóval inkább az epikus-szimfonikus hatások érvényesülnek, végeredményben hasonlóképp hagyományőrző, hogy azt ne mondjam, egyedi ízektől mentes, sablonos zenei megoldásokat kapunk, csakúgy, mint NorthTale-ék esetében.

A jóféle speed-bombák (Welcome To Paradise, Higher, Siren’s Fall, If Angels Are Real) mellett vannak azért könnyedebb, bohókásabb, mi több, glam rockos számok is, ilyen például a kései Edguy-ra hajazó Everyone’s A Star / Playing With Fire kettőse, vagy a Bring Down The Mountain napfényes-pálmafás slágerbombája, amely inkább a Sunset Stripre való. Nekem kissé töketlenek, na. Két ballada (Way Of The Light, Even When) is helyet kapott, ezek azonban a giccs határán libikókáznak az újkori Sonata Arctica negédes modorában; a pátoszban fürdő, szép(elgő) dallammenetek ugyan megvannak, de holnapután már nemigen fognak hiányozni.

A borító – tudom, ez a kutyát se’ érdekli manapság – tizenkettő egy tucat, lélektelen számítógépes rajzocska, annak ellenére, hogy kétségtelenül mutatós. Viszont nem győzöm szajkózni, hogy Felipe Machado a grafikusok Lagzi Lajcsija – aki pedig mulatós. És hogy azért mégiscsak jó szájízzel zárjam mondandómat: személyes kedvencet is avattam a Shape Your Reality képében, amely egy kiváló speed metal himnusz à la Helloween, s bár ez sem újítja meg a műfajt, húz, mint az atomvonat, a refrén pedig tökéletes – ilyenből kellett volna több, nem a túltolt tinglitangliból. E dal hallatán biza’ a jó öreg Michael Weikath mester is elismerően bólogatna, és gyújtana rá egy újabb cigire.

Pontszám: 6