KoЯn: The Nothing

írta Dzsó | 2019.09.13.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: https://kornofficial.com

Stílus: alternatív metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Szeptember első borongós reggelén jutottam hozzá a KoЯn régóta várt új albumához, de nagy hiba volt autóba ülni vele, mert olyan végtelen fájdalom árad a zenéből, hogy ön- és közveszélyes dolog vezetni a hallgatása közben (vagy nem figyelsz rá, de akkor meg minek szóljon). Még a dallamos részekből is annyira áradt a sötétség, hogy azt a kevéske keddi napfényt is kioltotta, a Carmina Burana ehhez képest valami könnyed lounge mókának tűnt.

Az elsőre átjött, hogy ezen a lemezen nincs mit „jóra hallgatni”, mert remek, de egy teljes napot vártam a második menettel, hogy tiszta fejjel tudjak ítélkezni. A másnapi ragyogó napsütésben az M6-oson már nem tűnt annyira riasztónak az anyag, és Verlaine Őszi sanzonját juttatta eszembe:

"Ősz húrja zsong,
 Jajong, busong
 A tájon,
 S ont monoton
 Bút konokon
 És fájón..."

Persze Tóth Árpád fordítása inkább keserédes hangulatot sugall, míg a ’The Nothing’ egyértelműen a szenvedés szinonimája, amelyben hátborzongatóan oszcillálnak a 25-ös zongorahúrok a gitáron. Ez a banda 13. stúdióalbuma a sorban, a zenei hozzáállásban követi a ’The Serenity Of Suffering’ súlyosságát, nyoma sincs skrillexes kísérleteknek, hiába tehetnék meg lemezmilliomosként, hogy (újabb) új utakat keressenek. A körülmények is arra késztették Jonathan Davist, hogy írja ki magából a megpróbáltatásait és ehhez a zene volt a megfelelő eszköz. Tavaly drogtúladagolásban elhunyt a második felesége, akitől ugyan külön élt annak súlyos függősége és mentális problémái miatt, de a köztük lévő érzelmi kötődés megmaradt.

„Szörnyű egy év volt a tavalyi, szabadulni akartam mindattól, amin keresztülmentem és meg akartam osztani ezt a rajongókkal is. Nehéz megmagyarázni, de engem a zene segített át a nehézségeken, a lemezen hallható kiborulás és sírás nem színészkedés, én így adtam ki magamból a fájdalmat. Van, aki pszichológushoz fordul ilyenkor, én a zenéhez.”

A lemez címét az 1984-es ’The NeverEnding Story’ főgonosza ihlette, és a filmben sikerült legyőzni a sötét erőt, tehát itt is megvan Davis személyes vonatkozása.

Keretes szerkezetű drámai mű született, amelynek a vészjósló The End Begins a kezdete Davis skót dudajátékával és kétségbeesett jajveszékelésével, ebből a súlyos Cold bontakozik ki, aminek az élét a ridegen visszhangosra kevert refrén se tudta kivenni.

A zenei ámokfutás folytatódik a teátrális You’ll Never Find Me-vel, amiben később is visszaköszönő funk motívumok bukkannak fel, az ilyesmi mennyire jellemző volt a nu metal korszak hajnalán! Nem nagyon szeretem a skatulyákat, de a magam részéről ma már inkább tekintem alternatív metalnak, amit a KoЯn játszik.

További 8 tétel következik, amely nem hoz megoldást a drámában, tele indulatokkal, megtorpanásokkal, az Idiosyncrasy tébollyal keveredő lebegésével, a The Seduction Of Indulgence törzsi ritmusaival, az elveszített kedvesnek szóló Finally Free-vel, és néhány egészen rádióbarát megoldással a zúzások között, amit nem vittek persze túlzásba.

A végkifejletet a This Loss masszív riffekbe ágyazott, megnyugvásnak tűnő üzenete hozza el:

„This is plain to see
Been holding on too long to this tragedy
And it's time to be free
To understand what this path's laid out for me
So here I am again…”.

Megnyugvást, de semmi mást, mert a rákövetkező sor megrendítően tárgyilagos:

„Happiness is a club I’ll never be in…”.

Ebből bontakozik ki a mű keretének a másik fele, ami egy szomorúan szép, már nem jajveszékelő, de még sírással küszködő panasz.

Azt hiszem, mégis elég ebből az albumból 44 perc…

Pontszám: 9