Freedom Call: M.E.T.A.L.

írta CsiGabiGa | 2019.08.24.

Megjelenés: 2019

Kiadó: SPV / Steamhammer

Weblap: http://freedom-call.net/

Stílus: power metal

Származás: Németország

 

Zenészek

Chris Bay – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Lars Rettkowitz – gitár
Francesco Ferraro – basszusgitár

Kevin Kott – dob
Daniel Zimmermann – dob

Dalcímek

01. 111 (The Number Of The Angels)
02. Spirit Of Daedalus
03. M.E.T.A.L.
04. Ace Of The Unicorn
05. Sail Away
06. Fly With Us
07. One Step Into Wonderland
08. Days Of Glory
09. Wheel Of Time
10. Ronin
11. Sole Survivor

Értékelés

A Freedom Call tulajdonképpen Dan Zimmermann Gamma Ray-dobos üresjárati, vagy ha úgy tetszik, szabadidős projektjének indult (még mindig nincs jobb szó erre a fránya side-projectre). A névválasztás is ennek megfelelő volt: Hív a szabadság, vagy valami hasonló. (A Szabadsághívás nem magyaros, a Szabadság hívása meg pont ugyanúgy egy s-szel több lenne, mint az első variáció.) Hogy mit látott meg a Moon'Docban Herman Frank ex-Accept gitáros oldalán sínylődő Chris Bayben, a mai napig nem értem. Mindenesetre jó szeme volt hozzá, rögtön le is igazolta Ilker Ersin basszer kollégájával egyetemben, hogy egy fiatal gitáros, bizonyos Sascha Gerstner (honnan is ismerős ez a név?) társaságában megalakítsa a Freedom Callt.

Chris Bay pedig kiteljesedett az új zenekarban. Olyannyira, hogy Zimmermann visszavonulása után egyedül is továbbvitte a nevet, mely – mint addigra kiderült – az ő egyedi dallam- és szövegvilágára épült a kezdetektől fogva. Azóta elment és visszajött Ilker Ersin, a legutóbbi 'Master Of Light' albumot és annak turnéját még együtt csinálták végig, mára megint lelépett. Nem baj, jött helyette új: Francesco Ferraro. Zimmermannt Klaus Sperling, majd Ramy Ali pótolta, míg a Helloweenbe átigazolt Sascha Gerstnert – Cede Dupont kétlemeznyi szereplését követően – az a Lars Rettkowitz váltotta, akivel Chris a mai napig jóban van, köszönhetően talán annak is, hogy minden lemezre hoz egy-két saját számot, de Chris dolgaiba nemigen szól bele.

Chris Bay tehát egyetlen alapító tagként és fővezérként (akarom mondani: fő zeneszerzőként) viszi tovább a zászlót, és a 20 évnyi konstans minőség bizonyítja, hogy igenis ő a Freedom Call lelke, nemcsak a színpadon, de a színfalak mögött is. Daniel Zimmermann viszont meglepetésre visszatért a 20 éves jubileum tiszteletére, és ahogy a banda honlapján olvasom, szimultán feldobolta a teljes lemezt a Masterplantól kölcsönkért Kevin Kott-tal, és a két dobot bal-jobb csatornára különkeverve hallhatjuk a lemezen. Én ugyan nem hallom ki a két dobost – nehéz is az állandó kétlábdobos tempóknál –, talán csak a 111 és az Ace Of The Unicorn szóló előtti belassulós bridge-részében, de a dobosok, akiknek erre jobb fülük van, talán majd kommentben rám cáfolnak.

A jubileumi bevezető után rátérek az aktuális anyagra: a 'M.E.T.A.L.' a szokásos jókedvvel készült, tele zenei és szövegi fricskákkal, igazi happy metal album. Nem akarja megmutatni, milyen a nagybetűs F.É.M.-zene, inkább kiparodizálja azokat, akik megpróbálják megmutatni. Nagy kedvencem (és nemcsak nekem, mert a koncerteknek rendre egyik csúcspontja) a Power & Glory, melynek refrénje úgy indul, mint egy csatába hívó Manowar-himnusz („Oh, the time has come for power & glory”), majd Bay átvált egy pillanat alatt a következő sorral („And tonight, for a happy metal party”). Valami hasonlót érzek a címadó dalban is, amikor nagy komolyan előadja, hogy „As warriors forevermore united we are free”, majd kitart, és mintha csak kötőjellel dobná a mondat után: „-dom Call”. És ezzel el is vette a mondanivaló komolyságát. A málházós nótáról egyébként a '80-as évek nagy Judas Priest klasszikusa, a United jutott eszembe először, és csak másodikként a Manowar Warriors Of The World Unitedje. Viszont a Judas-dallal szemben, mire unalomba fulladna ez a nehéz F.É.M.-ben menetelőknek is lassú ritmus, felpörgetik a végét rendesen.

A nyitónóta is egy fricska, a 111 (The Number Of The Angels) címről kinek ne jutna eszébe az Iron Maiden híres refrénje: „Six-six-six, the number of the beast”. Nos, Bay inkább az angyalokkal hál, mint a fenevaddal hadakozik, és igaza is van. A dal egyébként tipikus Freedom Call, a Helloween - Gamma Ray (azaz Kai Hansen) által kitaposott úton jár, remek ikergitárjátékkal, duplázott lábdobbal, és a Bay védjegyévé vált (mint a Riotnak a „Shine on, warrior”) „Carry on!” buzdításokkal. És a dallamvilág is nagyon Bay. Én a szólólemezét is rongyosra hallgattam, ugyanaz a stílus, csak kiherélték belőle a gitárokat, hogy rádióbarátabb legyen. Nem is értettem azt a nyilatkozatot, hogy „azok a dalok, amik nem fértek bele a Freedom Call profiljába”. A Radio Starlight semmivel se rosszabb, mint a Hero On Video a 'Masqueraded' lemezen.

Hogy miért nem lettek nagyobb sztárok? Talán mert Bay nem mert továbbmenni a finom célzásoknál (legyen az zenei vagy szövegi poén) és úgy járt, mint az intellektuális humorista a búcsúban: alulmaradt az altesti poénokkal szemben. Az új generáció már nem ilyen visszafogott, a Gloryhammer totálisan elszállt a fantasy-himnuszok kifigurázása közben, míg a Steel Panther az alpáriságával hódít, a Beast In Black pedig turbóra járatta a '80-as évek szintipop-retrójának rockba építését, amivel Bay is gyakran színesíti a dalait. De kérdem én, hol lesznek ezek a csapatok 20 év múlva? (Egyébként nem tudom, ki kezdte el, de gyanítom, hogy Chris az elsők között volt, akik kitalálták ezt a samplerről bejátszott szinti-kíséretet, amiért haragszom rá. Valahogy mára teljesen elburjánzott a koncerteken.)

Ha már szóba került a Gloryhammer, apró csipkelődés feléjük is az Ace Of The Unicorn. Repkednek univerzumokon át, megidézve néhány régi FC-dalcímet („Did you take the stairs to the fairyland? Did you ride the rainbow to the end? Have you ever been far from beyond?”), míg végül kiderül, hogy az egész csak egy fantasy kártyajáték („Play The Ace of the Unicorn!”). (A limitált verzióhoz jár is egy unikornisos Joker kártyalap.) Hasonló a 111-hez, remek dallamok, belassulás a szóló előtt, igazi FC-himnusz. Én ebből csináltam volna harmadik klipet a sokkal haloványabb Spirit Of Daedalus helyett, melyről csak annyi jót tudok elmondani, hogy annak a szövegében is van némi kikacsintás a Maidenre (Flight Of Icarus).

A továbbiakban is találni több zenei utalást, HammerFall stílusú kezdés a Sail Awayben, Gary Moore-féle kelta utazás a Sole Survivorban, vagy a Fly With Us a Wasted Years-szerű szólóval a közepén. De alapvetően a Helloween muzsikájából táplálkozó korai Freedom Callt ismerem fel a dalok nagy részében (a Roninról mondjuk inkább a Gamma Ray, mint a Hellowen jut eszembe, még ha azonos tőről is fakad), kivéve a One Step Into Wonderland, mely inkább pop-rock vagy glam-rock, ha úgy tetszik, a Hero On Video vonal, de nekem bejön. Akárcsak a záró Sole Survivor. Nagy kedvencem még a Days Of Glory, mely remek visszatekintés – zeneileg és szövegi utalásaiban is – az 'Eternity'-időkre, és itt már kimondják azt a cikk elején hiányolt s-t is: „Freedom calls”. Kár, hogy mire észbe kapok, már vége is.

Pontszám: 8