Nad Sylvan: The Regal Bastard

írta Dzsó | 2019.08.17.

Megjelenés: 2019

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: https://www.nadsylvan.com/

Stílus: art rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Első hallásra úgy éreztem, hogy egy sok értékes pillanatot hozó, de helyenként unalomba fulladó, kissé túlcicomázott produkciót hallottam, nagyon nem akart összeállni a kép. Valami viszont azt súgta, hogy ez nem elsőre beérő anyag lesz, tehát sok-sok újabb meghallgatás következett, és megérte!

Előtte viszont elkezdtem a lemez felszínét kapargatni, mert az amerikai születésű svéd Nad Sylvan nyilván ismerős volt egyrészről a Steve Hackettel közös „Genesis Revisited” mozgalma miatt, meg Roine Stolttal is dolgozott az elmúlt években, meg eszembe jutott, hogy a saját gyűjteményemben is van két igencsak penge lemez, ami az ő nevét dicséri. A parádés szereposztású 2009-es Agents Of Mercy és a szintén 2009-ben, Amerikában rögzített ’The Power Of Two’, ahol a Karmakanic és az Agents Of Mercy közösen álltak színpadra, szóval aki ilyeneket tud, annak a lemezébe nem elég csak úgy belefülelni. Arról nem beszélve, hogy a közreműködők listájára pillantva leizzadtam, ezek az arcok nem adják a nevüket közepes minőséghez, ráadásul nagy részük dolgozott korábban már Sylvannel.

A ’The Regal Bastard’ egy vámpírtrilógia befejező része, ennek tükrében megértettem, hogy miért ilyen rapszodikus a mű felépítése, ugyanis rögtön az elején jön egy nagy kérdőjel: a nagyívű, teátrális I Am The Sea után miért következik a középkori hangulatú, elsőre kissé nokedli hangzású Oahu című nóta? Válasz helyett viszont, második nekifutásra már megelevenedett előttem a Nad Sylvan-film annak ellenére, hogy az uralkodó törvénytelen gyermekét idéző lemezcím mögött a sztorit a szerző bevallottan nem bontja ki és nem is zárja le teljesen.

A zenei megközelítés a '70-es, '80-as évek klasszikus art-prog vonalán mozog, a svéd progresszív iskola hatásaival együtt, és a Saga ismerői is rendre felfedezhetnek ismerős motívumokat a zenekar mindegyik korszakából, különösen Jim Gilmour billentyűstílusa köszön vissza, de a méltatlanul mellőzött ’Generation 13’ borult megoldásai is felbukkannak az album hasonlóan borult pillanataiban, de még a Solsbury Hill is előkúszik az Oahu hangulatából. Tudom, az eredetileg nem is a Saga nótája, hanem Peter Gabrielé, de ezzel szépen át tudom kötni, hogy Nad Sylvan énekhangja – vagy inkább az énekhangjának a karaktere mennyire emlékeztet rá, annak minden kifejező erejével és változatosságával együtt. Sylvan egyébként tojásszeletelő kivételével szinte minden hangszeren játszik, nem is világos elsőre, hogy mi a francnak ennyi felsőligás közreműködő – bónuszokkal együtt – alig 56 percnyi zenéhez, de már emlegettük korábban a műfajban otthonosan mozgó Tim Bowness válaszát erre: minden dal hangulata más zenei megközelítést, így esetenként más zenészt kíván meg.

Nad Sylvan egyébként az ötleteit elküldte a zenészeknek, nagy alkotói szabadságot hagyva nekik a hangszeres kibontásban, de a lemez meghatározó részének ő a zeneszerzője, két dalban szerzőtársa a svéd zenei producer Anders Wollbeck. Meg kell említeni a nagy közreműködők között a három énekesnőt, akikkel hosszú ideje együtt dolgozik (a trilógia előző részében is szerepeltek), ami nem véletlen, mert – ugyan a hangsúlyos szerep nem az övék – a teljes képhez ők is kellettek: Jade Ell, Sheona Urquhart, Tania Doko.

Pontszám: 8