Baroness: Gold & Grey

írta Lacc | 2019.08.05.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Abraxan Hymns

Weblap: www.yourbaroness.com

Stílus: progresszív metal / sludge metal / stoner rock / art rock

Származás: USA

 

Zenészek

John Dyer Baizley – ének, háttérvokálok, ritmusgitár, ütőhangszerek, zongora, artwork
Gina Gleason – szólógitár, háttérvokálok
Nick Jost – basszusgitár, billentyűk
Sebastian Thomson – dobok

Dalcímek

“SIDE A”

01. Front Toward Enemy (3:44)
02. I’m Already Gone (3:50)
03. Seasons (4:26)
04. Sevens (instrumentális) (2:05)
05. Tourniquet (5:45)
06. Anchor’s Lament (instrumentális) (1:39)

“SIDE B”

07. Throw Me an Anchor (4:00)
08. I’d Do Anything (4:10)
09. Blankets of Ash (instrumentális) (1:04)
10. Emmett – Radiating Light (4:12)
11. Cold-Blooded Angels (5:38)

“SIDE C”

12. Crooked Mile (instrumentális) (0:41)
13. Broken Halo (4:24)
14. Can Oscura (instrumentális) (2:01)
15. Borderlines (6:17)
16. Assault on East Falls (instrumentális) (2:19)
17. Pale Sun (4:14)

Értékelés

Már szinte két hónapja halogatom kritikámat az új Baronessről, és most, hogy végre leültem megírni, rájöttem, nincs egyszerűbb dolgom, mint a megjelenését követő második hétben. Pedig titokban ebben reménykedtem…

Érdekes, hogy anno a ’Yellow & Green’-nel ugyanúgy meggyűlt a bajunk a magazin hasábjain, és állíthatom, hogy ezúttal sem ártott, hogy egy kicsit ülepedett az anyag, mert júniusban még csak áradozni tudtam volna az új anyagról, azóta viszont árnyaltabb a véleményem róla.

Egy biztos, az utóbbi évtizedben valahányszor új Baroness-album jelent meg a láthatáron, mindig megoszlottak a vélemények arról, hogy az aktuális korong zseniális továbblépésről, vagy öncélú művészkedésről szól. Nincs ez másképpen a ’Gold  & Grey’-jel sem. Már az elején lelövöm a poént, hogy miért is van ez így ezúttal: az album minden korábbinál koszosabban szól, már-már a zene rovására menő túlkompresszálással. Míg a ’Purple’ albumnál a Dave Friedman által megálmodott hangzás egyáltalán nem zavart, itt bizony van egy-két pillanat, amikor még az én elnéző füleimnek is egy picit sok a zajos megszólalás. Nem önmagában a zajjal/zajossággal, mint zenei kifejező eszközzel/nyelvvel van gondom, hiszen azt is lehet baromira esztétikusan, leigazoltan használni, hanem itt konkrétan az zavar, hogy néhány aspektusában nem érzem indokoltnak a minden bizonnyal szándékos túlkapásokat. Ezzel együtt – illetve ennek ellenére – zeneileg talán a legváltozatosabb, és szerintem a banda legátgondoltabb anyaga lett a ’Gold & Grey’.

Ugyanis van egy másik pontja is annak, hogy miért lett ez az album ennyire megosztott: Elég, ha végigpásztázzuk szemünkkel a dallistát, láthatjuk, hogy a zenekar által másfél albumként is emlegetett korong tartalma tele van instrumentális tételekkel, amelyek vagy előreutalnak valamelyik későbbi dalra, vagy csak pusztán hangulati átkötésként szolgálnak. Mivel általában üdvözlöm az ilyesfajta gondolkodást, én ebben abszolút a zenekar oldalán állok, egyszerűen érdekesebbnek tartom, ha egy album másféle utazást kínál, mint az általában megszokottak. Nyilván lehet ezt úgy is csinálni – és ez nem jobb vagy rosszabb, pusztán merőben eltérő gondolkodás –, hogy olyan albumot ír a szerző, amelyen a dalok külön-külön is megállják a helyüket, ugyanakkor, ha feltüntetett sorrendben hallgatjuk meg a dalokat, azok történetileg és zeneileg is úgy fűződnek össze, hogy az egész több legyen, mint az egyes részek összege. A Baroness eddig mindig így készítette az albumait, ezúttal azonban nem ezt az utat választotta, hanem hangulati szempontokat figyelembe véve 3 nagyobb részre osztotta fel a megírt dalokat, és néhány „igazi” dal közé beszúrt egy-egy kísérletezősebb, jammelősebb átmeneti tracket. Szó sincs hagyományos értelemben vett konceptalbumról, ezúttal is pusztán hangulati koncepció volt a szempont, csak egy picit másképpen, mint ahogyan az előző Baronesseken megszokhattuk. Vagyis, akik a hagyományos albumszerkezetet részesítik előnyben, azok számára nem csoda, ha az új anyag futamidejének 1/6-a pusztán csak tölteléknek tűnik, hiszen ezek a tételek – talán a Can Oscurát kivéve – már csak a természetükből kifolyólag sem olyanok, amelyeket szívesen hallgatunk „repeat”-en. Mindazonáltal a ’Gold & Grey’-élmény szerves részét képezik – számomra legalábbis mindenképpen –, valahányszor úgy döntök, hogy elejétől a végéig meghallgatom a lemezt. Ami azt illeti, én már nem is tudnám úgy elképzelni az albumot, hogy kihagyjam ezeket a „töltelékeket”.

A komplex szerkezethez illő borítókép ezúttal is John Dyer Baizley zenekarvezető keze nyomát dicséri, aki bevallása szerint egy olyan festményt igyekezett alkotni, amely tükrözi mindazt, amin keresztülment a formáció ezidáig. Baizley-ék azt is kijelentették, hogy jelen kiadvány az ötödik és egyben az utolsó a „színes albumok” sorában. Ennek megfelelően nagyon is méltó erre a titulusra, minden hangzásbeli hiányossága ellenére.

Anélkül, hogy nekiállnék komolyabban kivesézni minden egyes dalt, nézzük meg, milyen zeneileg a fentebb említett három nagyobb egység!

A Side A 3 hagyományos Baroness-féle dallal indít. Ebből az első, a Front Toward Enemy, lötyögősre (A-ra) lehangolt 6. húron játszott főriffjétől aligha akad valaki az ős-rajongók közül, aki ne kezdene elégedetten bólogatni. De az igazi zúzdát a harmadik dalnál, a bravúrosra sikeredett Seasonsnél kapjuk, amely zseniálisan épül fel egy elszállós Sebastian Thomson által elaborált drum and bass ritmusból, a blast beat(!) alappal megtámogatott második refrénig.

Az összességében legenergikusabb nagy egységet egy sokkal elszállósabb Side B követi. Itt is az első dal egy igazi energiabomba, viszont az utána következő négy track jelenti az album lírai blokkját. Baizley-ék itt rendesen kárpótolják azokat a rajongókat, akik hiányolták az előző Baroness-ről (a ’Purple’-ről) lemaradt akusztikus – és líraibb hangvételű – dalokat. Egyúttal itt nyer igazi értelmet a hangzás koszossága is, itt ugyanis nem zavarnak már a torz elemek, sőt, általuk sokkal színesebbé válik a hangkép, nem úgy, mint a kimondottan zúzós dalok esetében. A blokkot záró gyönyörű Cold-Blooded Angels mindenképpen az album egyik csúcsalkotásának számít, és a banda nyilatkozatait, valamint az élő felvételeket átböngészve, nagy zenekari kedvenc is egyben.

A harmadik (Side C) blokk mondhatni az első kettő elegye, és itt talán még komolyabbra veszi a zenekar a hangvételt, mint az előző blokkban. A Borderlines esetében végre csemegézhet az is, aki hiányolta a régi albumok ős-stoner riffjeit. Végső zárásként a Pale Sun szinte neurosisi mélységekig megy el úgy, hogy közben mégis Baroness-ízű marad, ezzel fizikai-lelki megsemmisülést hozva a hallgatóra. Aligha írhattak volna tökéletesebb befejezést.

Pontszám: 9.5