Jorn: Live On Death Road (DVD)

írta CsiGabiGa | 2019.07.12.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Frontiers Music

Weblap: http://www.jornlande.com/

Stílus: heavy metal

Származás: Norvégia / Nemzetközi

 

Zenészek

Jorn Lande – ének
Tore Moren – gitár
Alessandro Del Vecchio – billentyűs hangszerek
Sid Ringsby – basszusgitár
Beata Polak – dob
Francesco Jovino – dob

Dalcímek

01. My Road
02. Bring Heavy Rock To The Land
03. Life On Death Road
04. Blacksong
05. World Gone Mad
06. Stormcrow
07. Sunset Station
08. Ride Like The Wind
09. Out To Every Nation
10. Walking On Water
11. Traveller
12. Rock And Roll Angel
13. Man Of The 80’s
14. The Mob Rules
15. Rainbow In The Dark
16. Lonely Are The Brave

Értékelés

A Frontiers Music istállójának tagjai egymás után adják ki koncertlemezeiket. Lám, mire is jó egy kiadó által szervezett rockfesztivál! Kamerák, hangrögzítők belőve, egy kitelepüléssel fel lehet venni egy rakás koncertet. A mai eladási mutatók mellett másképp már nem is nagyon éri meg koncertlemezt készíteni. A címeken ugyan agyalhattak volna egy kicsit, nekem már uncsi a 'Made In Milan' (L.A. Guns), 'Live From Milan' (Mr. Big), 'One Night In Milan' (Quiet Riot), 'Encore - Live In Milano' (TNT) áradat, vagy az egy fokkal jobb 'The Italian Job' (FM). A Jorn koncert címét sem gondolták túl, a legutóbbi 'Life On Death Road' album turnéján készült felvételt 'Live On Death Road' címmel „élősítették”.

Jornt mostanában csupán az Avantasia koncertjein láttuk brillírozni, szólólemezei egyre mélyebb szürkeségbe mélyedtek, és Paksi Endrétől tudjuk, hogy „ahol a szürkeség véget, ott lesz a cél.” Ennek megfelelően Serafino Perugino, a Frontiers Music vezetője ráuszította házi „zenecserző” producerét, Alessandro Del Vecchiót a kiváló énekesre, hogy rázza gatyába. Úgy érzem, ez sikerült is. Csináltak egy hangulatos feldolgozáslemezt 'Heavy Rock Radio' címmel, majd írtak közösen egy saját anyagot 'Life On Death Road' néven, ami messze jobb volt, mint a Dio-emléklemez óta bármi, amit Jorntól hallottunk.

Talán az Avantasia-koncerteknek is köszönhetően az ötvenéves énekes fizikailag is jobb formában van, bőrdzsekije nem egy tévéfotelben elkényelmesült sörpocakon feszült, hanem mintha egyenesen az utolsó lemezének borítóján szereplő mociról pattant volna elénk, hogy a My Road című önvallomását kvázi a capella, egy szem szintiszőnyegen lebegve előadja. Aztán viszont belecsaptak rendesen! Előkerültek a régi harcostársak is, Sid Ringsby basszer és Tore Moren gitáros, akikkel az első lemezeit készítette. Tore Moren a Scott Gorham fénykorát idéző rőzséjével és a hagyományos Les Pauljával igazi „megkövesedett” rocker fazon. És ez így nagyon is rendben van. A játéka meg... Elég, ha annyit mondok, a harmadik dalban egyedül legitározta Alex Beyrodt, Gus G. és Craig Goldy gitárpárbaját (a stúdiólemezen e három gitárhős küzdelmétől volt hangos a dal).

Del Vecchio a billentyűk mellől felügyelte pártfogoltját, míg a dobok mögött meglepetésre (na jó, annyira nem volt meglepetés, a promó videókban már láttuk) Beata Polak ült, egy lengyel hölgy, akiről még úgy sem tudok semmit, hogy elolvastam a csak a lengyel nyelvű Wikipedián szereplő életrajzát. Egy 2Tm2,3 nevű lengyel keresztény rock bandában üti a bőröket, számomra furcsa volt a játéka. Mintha végig birkózott volna a feladattal, de a hanganyagot visszahallgatva végül is megbirkózott vele, nem lehet hibát találni benne. Csak hát a koncert utolsó félórájában bejött helyette Francesco Jovino, és akkor látni lehetett, milyen is egy igazi metaldobos.

A dalválasztás is igazi slágerparádé volt, igazi fesztiválprogram mindenevőknek, nem Jorn-életmű ínyenceknek. Lehet, Del Vecchio a műsor összeállításában is adott tanácsokat, mert bekerült a programba a Sunset Station is, ami igazi slágere volt a 'Worldchanger' lemeznek, de 2001 óta nem játszotta szóló koncertjén (csak párszor a Masterplannal). Emlékszem, 2007-ben az A38 Hajón is kigúnyolta a Sunset Stationt követelő közönséget. Most én mutathatok neki szamárfület: „Ugye, hogy eljátszottad?”

Ami érdekes, hogy a képanyagról lemaradt az Ozzy-feldolgozás (Shot In The Dark), a hangfelvételről meg az új lemez „kislemezslágere”, a Man Of The 80’s. Az is érdekes, hogy a Dio-emléklemezéről nem játszott egyetlenegy dalt sem, mégis volt két nóta a koncert végén, amivel példaképére emlékezett: a The Mob Rules a 'Symphonic' válogatáslemezén volt rajta eredetileg, a Rainbow In The Dark pedig a 'Heavy Rock Radio' feldolgozásalbumon. Széles spektrumú vendégszerepléseiből csupán a legutóbbi Trond Holter anyagot pedzegette meg egy picit, a Walking On Water hangzott el a 'Dracula - Swing Of Death' lemezről.

Azt nem tudom, a koncert közepén hogyan oldották meg a doboscserét – ezt a részt kivágták az anyagból –, gondolom, egy hosszabb konferansz alatt az ilyen fesztiválokon szokásos guruló dobállványok mozgatásával, mert a Travellertől kezdve Beata és az ő Pearl dobszerkója helyén Francesco püfölte a Tama cuccát. Na, innen aztán tényleg felforrósodott a hangulat, kezdett igazi metalkoncertre hasonlítani a dolog. (Felmerült az is, hogy talán másik koncerten rögzítették a műsor harmadik harmadát, de elolvasva az egykori koncertbeszámolókat, ezt a dobosváltást tényleg megcsinálták a koncert alatt.)

Összességében remek hangulatú, slágerekben bővelkedő fesztiválprogramot láthattunk, természetesen a Frontiers Music profi stábja által rögzítve. A magam részéről elégedett vagyok a végeredménnyel. Ugyan a DTS hangot jobban szeretem – az jobban visszaadja a koncert atmoszféráját, mintha ott lennél a nézőtéren és a körülötted állókkal együtt énekelhetnéd a dalokat –, és itt csak Dolby 5.1-et kaptunk, de a korábbi Frontiers-kiadványok sztereó hangsávjához képest már ez is fejlődés.

Pontszám: 9