Paradise Lost - Paradise Lost

írta Mazi | 2005.11.14.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Gun Records

Weblap: 

Stílus: Gótikus Rock - Metal

Származás: Anglia

 

Zenészek
Nick Holmes - Vokál Gregor Mackintosh - Szóló Gitár Aaron Aedy - Ritmus Gitár Stephen Edmondson - Basszus Gitár Jeff Singer - Dobok (ex-Blaze (UK))
Dalcímek
01 Don't belong 02 Close your eyes 03 Grey 04 Redshift 05 Forever after 06 Sun fading 07 Laws of cause 08 All you leave behind 09 Accept the pain 10 Shine 11 Spirit 12 Over the madness
Értékelés

A Paradise Lost az egyik kedvenc zenekarom, azonban ettől függetlenül épp annyira vagyok velük kritikus, mint egy új bandával, egy számomra eddig ismeretlennel. Remélem ez az í­rásomból is ki fog derülni. Nos, ez a sok szempontból legendás banda végül is igen nagy utat megtéve eljutott a tizedik sorlemezéhez, amelynek különlegessége, hogy ismét újszerűen fogalmazták meg muzsikájukat, mondanivalójukat. Mindig is érdekesnek, és vonzónak találtam a zenéjüket, aminek apropóját pontosan a folyamatos változásuk adta, tulajdonképpen soha nem adták ki ugyanazt a lemezt kétszer (Nagyon sok más bandával ellentétben). A 2003-as, Symbol of life cí­mű mestermű után nagyon kí­váncsi voltam, hogy mit tesznek le Nick Holmes-ék az asztalomra, mondhatni: epekedve vártam. Voltak alapelvárásaim épp úgy, mint reményeim. Például erősen bí­ztam benne, hogy Greg ismét olyan szólókat alkot, mint annak idején az Icon vagy a Draconian Times albumokon, amelyek egyediségére nem lehet szavakat találni. Nem utolsó sorban bí­ztam benne, hogy a gitárok ismét dörögni, zengeni fognak, legalább annyira mint az előző albumon. De az hiszem, milliók vannak, akik hasonlóan remélnek (Reméltek), mint én magam. De hagyjuk is most a múltat, lássuk, mit rejt a friss alkotás, amely a tizedik album, s ennek tudatában okot ad az ünneplésre is, ezek az angolok bizony nem adják fel egykönnyen. Az album felvezetőjeként szolgáló Forever After kislemez teljesen meggyőzött. Már ott kiderült, hogy igen kreatí­v időszakot éltek az urak, hiszen négy extra dal szerepel e korongon a kimásolt cí­madó mellett, a teljes értékű albumon pedig egy tucat sötét őrület látott napvilágot. És megjegyezném a klip is nagyszerűre sikeredett, bár ezt a Symbol of Life albumos Erased dal kisfilmjéről is elmondatjuk, sőt, egy kivétellel az össze Paradise Lost moziról megemlí­thetjük. És í­m a korong: Az első dal cí­me, Don't belong. Könnyed zongora és vonós hangszí­nek által épí­tett bevezetőjére finom énekdallam érkezik. Nick hangja kellően tiszta, és dinamikus. A refrénnel együtt berobbannak a torzí­tott gitárok is. Az ének erős. Karcosan megfogalmazott, azonnal ragadó témát hoz. Klasszikus értelembe vett szóló nincs, de nagyon erős gitárdallamokkal szí­nesí­tett a zene. Ez egy erőteljes lí­rai darab, és véleményem szerint tökéletes nyitás. A következő tétel a Close your Eyes, melyben érezhető Nick utóbbi éveinek egy nagy kedvence (legalábbis egy riff erejéig, melyre a dal épül), a System of a down. Na nem lopásról van, csupén a dallam emlékeztet némileg az Aerials cí­mű dal vezérfonalára. A versszak egy jól megszaggatott gitárral kerül tálalásra, kellemes, alaposan megeffektezett énekkel. A refrénben a gitárok nagyszerű harmóniát hoznak, Nick pedig profi dallamot hoz. Helyenként angyali kórusok szí­nesí­tik az összképet. Ez egy nagyon jó dal, koncertet biztos favorit. Sodró, dallamos, gitár gazdag hangszerelés. Ez egy favorit. Grey, a következő dal cí­me, amely finom harmóniával indí­t, és pillanatok alatt megérkezik az énekdallam is, amely ismét egy alaposan megkevert darab. A tempó kellemes, húzós. Hallhatunk gitárharmóniákat és egy csodálatosan szép refrént. Öröm hallani a kétgitáros témákat, ezek nagyon hiányoztak. A középrész visszafogott, akusztikus gitárral előadott pillanat. Slágergyanús produkció, fájdalmasan szép szólóval a végén. Igazi telitalálat. Redshift. Lágy effektek, finom ének dallam, kedves zongora, majd erőteljes gitárok veszik uralmuk alá ezt az egyedi hangulatú világot. A versszak oly gyönyörű, hogy ehhez hasonlatosan még nem is hallottunk ettől a bandától. A refrén könnyeket fakaszt még egy sziklából is. Puha középrész, mely az intrót használja fel épí­tő elemként. A záró gitárdallam csodaszép. Elképesztenek. És az első kislemezt adó dal, a Forever after következik, kellemes zongorával, női énekhanggal megtámogatott nyitánnyal. Az egyik legjobban sodró dal, azonnal ragadó refrénnel, melyet bűvös kórusok tesznek teljessé. Nem az album legjobbja, de húzásánál, puritánságánál fogva bárkit elsőre megfoghat, nem véletlenül lett klipes nóta. Refrén dús szerzemény. Sun fading, az egyik személyes kedvencem. Zongora, majd mennydörgő gitárok, melyek csodás harmóniát alkotnak. A versszak dallama gyönyörű. A refrén énekdallama olyan bús, mint esős időben a kihalt utcák. A szóló kellemes, de lehetne dúsabb. A zárás zaklatott mivolta nagyon eltalált ötlet. Laws of Cause. Torzí­tott indí­tást, egy akkordozós, akusztikus versszak követi, majd egy finom, kellően dús refrén követi, erőteljes énekdallammal. Felépí­tésében az egyszerűbb dalok között van. A középrész modern, szaggatott téma, melyre nagyszerű gitárdallam épül, amit rövidesen harmóniában megalkotott ének téma vált fel. És igen! Akusztikus versszak egy gyönyörű szólóval, ének nélkül. Pompás! Refrén, majd egy Wah wah megoldásos zárás. Ütős dal. All you leave behind. Sodró, lendületes indí­tás, az album leggyorsabb nótája. Klasszikusnak nevezhető gót harmóniákat is felvonultató darab, viszonylag egyszerű versszakkal, de annál ütősebb refrénnel. Megjegyzem nem csak a leggyorsabb, de a legrövidebb dal is egyben, alig három perces. A refrén viszont annyira jól meg lett alkotva, hogy többször vissza fogjuk léptetni a lejátszót ehhez a nótához, az biztos. Nagyon jó a tempó, a zárás egy már megszokottá vált szólós befejezés, de egy olyan dallammal, amit csakis Greg í­rhatott. Akusztikus nyitással, és nagyon szép énekdallammal nyit az Accept the pain cí­mű sláger, melyet finom refrén követ. A versszakban a gitár egyszerű, megszaggatott dallamot visz, amit jól old fel a folyamatosan pengetett refrén téma. Nem érzem az éneket elég erősnek, legalábbis a többi dalhoz képest. Hangulatilag mondhatjuk, hogy a Paradise Lost vidámabb perceit hallhatjuk egy dalba sűrí­tve. Az viszont kétségtelen, hogy a gitárdallamok itt is nagyon jók, sőt, gyönyörűek. És a következő nagyszerű dal a Shine cí­met viseli. Finom, visszhanggal átitatott zongorás betéttel indí­t, melyhez lassan csatlakoznak a további hangszerek. Akkordok, effektek, és ismét egy gyönyörű énekmegoldás. Nick nagyon figyelt, hogy mit is művel. Megérte. A refrén erős, jól húz, a basszus szépet játszik benne, örülök, hogy Steve is teker egyet-kettőt. Gyönyörű kompozí­ció! A közepén megpihen, és vonós hangszí­nek ütik fel a fejüket, de csak addig, mí­g ismét el nem jön az a fantasztikus refrén. Elképesztő. Hasonlóan rövid cí­met kapott a következő dal is, Spirit. Akkordbontással indul, melyre effektezett gitár érkezik, amit rövidesen megfejel, egy, angyalok alkotta kórus, és egy újabb gitárdallam is érkezik. Tempós, gyors versszak, erős énekdallammal. Nagyon finoman felépí­tett kártyavár ez. A második leghúzósabb tétel, pontosabban leggyorsabb. A dalszerkezet gyönyörködtet. A középrészben férfiak, és nők felváltva s egyszerre énekelnek. Csodálatos, főleg a refrénben elbújtatott visszhangosí­tott zongora betét. Zárásnak ez esetben is kapunk egy szólót, ám azt rövidesen felváltja a nyitó dallam, és vége. Erről ennyit: Elképesztően nagy munkát végzett ez a csapat ismét, ilyen dúsan hangszerelt, mégis mindent érthető albummal nem mostanában találkoztam. A hangzás egyszerűen remek, olyan tisztán érteni mindent, annyira egységes az összkép, hogy csodálattal tölt el. Tulajdonképp tehát, nagymértékben elégedett vagyok ezzel az albummal. Greg olyan gitárdallamokat alkotott (A többi effektről nem is beszélve), hogy hihetetlen. Nem elcsépelt klisékkel van dolgunk, melyeket már mindenki eljátszott, nem itt bizony egyéniség van. Nick hangja rengeteget fejlődött, nagyszerű énekhang, s bár tudom, az élő teljesí­tménye nem hiszem, hogy bármikor is eléri majd azt a szintet, amit ez a lemez képvisel, de megjegyzem, ez nem is baj. A koncertjeik í­gy is nagyon hangulatosak, magával ragadóak. Attól azonban féltem, hogy nem lesznek teljes értékű szólók, pedig nagyon reméltem, egyedüli kivétel az utolsó dalban, az Over the madness-ben található, persze ez sok mindenért kárpótol. Ami még egy kicsit zavaró, hogy nagyon sok dal felépí­tése majdhogynem ugyan olyan, persze ez nem akkora baj, de olyan sok jó ötlet van itt, hogy még egy kicsit variálni nem is lett volna olyan nehéz, ezért egy kicsit veszí­t az értékéből a mű, túl pop. És még egy nagyon fontos dolgot emlí­tenék: Az új dobos valóban jól üt, dinamikusan precí­zen, szép a játéka, de sajnos koránt sem olyan fifikás játékos, mint Lee Morris volt. Nincsenek annyira egyedi ritmusképletei, finom megoldásai. Egy pop albumon ez nem baj, ott a szimpla alap ütem is megteszi, de ehhez a zenéhez Lee-re lenne szükség, és tényleg a stí­lusa miatt, nem pedig azért, mert sok évig a Paradise Lost dobosa volt. És még mielőtt elfelejteném, természetesen limitált kiadás is napvilágot lát ezúttal is, amelyen két további érdekesség hallható, mind a kettő egy-egy remix. Az egyik az Over the madness-t, a másik pedig a Don't belong cí­mű dalt alakí­tja át. Nem rosszak, de igazából nem tesznek hozzá a dalokhoz semmit, tulajdonképpen gitárok és dob nélküli verziók, ahol a vonós hangszerek viszik a prí­met. Akár Dead can Dance nóták is lehetnének...

Pontszám: 8