SOTO: Origami

írta TAZ | 2019.06.20.

Megjelenés: 2019

Kiadó: InsideOut Music

Weblap: http://jeffscottsoto.com

Stílus: power / groove / progresszív metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Mindenféle elvárások és előzetes ismerkedés nélkül nyúltam Jeff Scott Soto csapatának új lemeze felé, aminek oka az volt, hogy nagyot csalódtam az első két albumban. Persze lehet azt mondani, hogy minek hallgatom akkor, ha nem ez az én világom, de itt szó sincs erről. Soto hangját imádom, szeretem a súlyos megközelítést is, szóval nem az a gond, hogy a rádiós rockot csípem és kiver a víz a húzós riffektől. A baj az, hogy a dalok nagyon hiányoztak az előző próbálkozásokból. Egy olyan toroknak, mint Jeff, remek dalokat kellene írni, és ha ő ezt nem teszi meg – ahogy az eddig tapasztalható volt –, akkor olyan zenészeket kellene maga köré gyűjtenie, akik kiszolgálják jó dalokkal. Főhősünknek azonban van egy olyan rossz tulajdonsága mostanában, hogy vonzza az olyan játékosokat is, akik sótlan nótákat tesznek elé. Legutóbb csak a W.E.T.-ben és a Sons Of Apollóban tetszett az, amit csinált, a két éve megjelent ’Retribution’ című szólóanyaga és az előző két SOTO-album viszont elég vérszegény lett. Szóval nagy késztetést nem éreztem, hogy meghallgassam ezt a lemezt, de szerencsére Jeff és bandája rám cáfolt.

A nyitó HyperMania ugyan kicsit gagyi szintihangszínnel indít, de utána egy öblös riffel hagyja helyben a hallgatót, amit Jorge Salán szállít, ráadásul rögtön a lemez elején megkapjuk, amire régóta vártunk: olyan dallamokat és refrént, ami meg is marad az emlékezetben. Sokszor ekéztem korábban emiatt a bandát, de most egy szavam sincs, és még a szóló is rendesen ott van a szeren. A folytatásban a címadó Origami sem enged, húzós kezdésében nagy szerepe van az új basszernek, Tony Dickinsonnak, ugyanis ő hozta az alapötletet. A dal egyébként megint a helyén van és végig izgalmas, szóval a fűszereket ezúttal is megtalálta a banda. Jorge Salán kicsit unortodox szólója pedig amennyire szokatlan volt elsőre, több hallgatás után egyre jobban tetszik.

A nagy hőzöngés után kicsit lenyugodnak a kedélyek BeLie-nek köszönhetően, ami ugyan nem lassú dal, de tökéletesen fogja vissza a gyeplőt, a progos középrészért és basszusszólóért pedig külön köszönet, így kell ezt csinálni! A World Gone Colder az elmegy kategóriába tartozik, míg az ezt követő Detonate – ami még sokkal a megjelenés előtt kikerült a netre – inkább érzelmi töltete miatt válik kiemelkedővé, ugyanis nem a legjobb eresztés a bandától. Ezt a számot egyébként a 2017-ben elhunyt David Z témái köré írták, és ha jól értelmeztem, ennek köszönhetően ő is hallható a lemezen. A Torn egy újabb nyugisabb tétel, kicsit olyan power ballada szerű, de ami a legfontosabb, hogy itt is vannak jó dallamok és témák, amiért kellemes hallgatni és megéri újra végigpörgetni. A Dance With The Devil egyik személyes kedvencem törzsi dobolást idéző nyitóritmusaival, valamint a zakatoló riffelésbe torkolló elmosódott gitártémával az elején. Remekül sikerült elkapni az ördögi hangulatot, ami a lemez egyik legjobbjává avanzsálja a nótát.

A műanyag fúvósszekcióval megtámogatott AfterGlow érdekes színfolt, nem a legjobb dal, de legalább vannak benne ötletek, semmiképpen sem sablon szerzemény. Az album végére ugyan könnyű elfáradni a kicsit egysíkú hangvétel miatt, de érdemes külön is meghallgatni a Vanity Lane-t, ami hozza a jó kis dallamokat és az ezúttal egy kicsit modern metalos riffelést, mely szokatlan (nem kellemetlenül) Soto hangja alá támasztva. A lemezt az egyik legjobb refrénnel feldíszített Give It To Me zárja, ami Soto hard rockos oldalát tolja előtérbe, úgyhogy abszolút pozitív szájízzel zárul kirándulásom a csapat harmadik lemezén.

Pontszám: 8