Bon Jovi: Lost Highway
írta garael | 2007.06.29.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Mercury Nashville
Weblap: www.bonjovi.com
Stílus: rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A kilencvenes évek heavy metal és hard rock recessziós éveiben - mikor a hajlóbálást felváltotta a cipők bámulása, és a tökös hard rockot úgy kellett szégyellni, mint macsónak a homoerotikus ösztönt - nos, abban az időben a korábbi mainstream Toldi Miklósok között szinte csak egy legény maradt talpon a vidéken. Az itáliai csődör , izé ,miket is beszélek, az egy másik sztori , nos, , az évtized elején igazi megaprodukcióvá váló Jon Bovi és népi zenekara volt talán az egyetlen, mely nem vágta sutba a feelinget, és jóllehet, a korai évek glam-es, könnyed slágerekkel teljes zenei világa kissé érettebb lett, a rajongók számára nem okozott sokkot az akkoriban megjelenő, és a Jovi muzikális érettségének bizonyítékaként felfogható Keep The Faith c album. Bár Jovi barátunk átesett egy kis design váltáson - igen, levágatta a haját! - , a megjelent lemezek, és az azután következők végül is egy viszonylag töretlen pályaívet rajzoltak fel, melyben minden alkotás elérte a maga platina státuszát, köszönhetően az alapvetően rádióbarát slágereknek, és Bon Jovi bugyinedvesítő megjelenésének ( no és persze Sambora mester instrumentális képességeinek). Az eltelt jó néhány év, és a siker aztán alapot adhatott arra, hogy - mivel bizonyítani már nem hiszem, hogy kell nekik - olyan ötleteket is megvalósíthassanak, amikkel korábban nem próbálkozhattak - jóllehet a tarsolyban mindig is ott voltak azok a zenei elképzelések, melyek most már nem látensen, hanem színükben - virágukban pompázhatnak elő. Amerika. Többek között a blues és country hazája, ahol a nemzet történelmi hagyományai mellett a kulturális gyökerek keresése és ápolása egyfajta öntudatpótló mechanizmusként teremt kissé hamis, ám néha gyermekien naiv világot, - melynek egyik alapvető pillére a country. Ez a mesterségesen a "nép zenéjének" kikiáltott, és az üzlet által olyannyira átszabott és szétcsiszolt műfaj ma is vitathatatlanul a legnépszerűbb könnyűzenei közeg egy olyan piacon, ahol a platina lemez nem párezres eladások után jár. Ott, ahol Johnny Cash több lemezt adott el, mint a Beatles fénykorában, és ott, ahol a Rock'n'roll királya, Elvis is gyakran énekelt country ihletésű dalokat, egy jól sikerült lemezzel a csúcsig lehet jutni. Emellett persze fontos eleme az amerikaiak zenei szocializációjának is, hiszen mindenütt jelen van, ahol a gyermek rácsodálkozhat a hangjegyekből fakadó érzelmekre, öntudatlan módon beépülve az egyén ízlés és hangzásvilágába. Jómagam is szívesen meghallgatom az autentikus countryt - persze nem a popipar által gennyesre folyósított mixtúrát - , a hegedű, és az alapvetően dallamos, szövegvilágában a népmesei hagyományokat felelevenítő stílus tagadhatatlanul rendelkezik olyan vonzási tulajdonságokkal, melyek a sikerre predesztinálhatják. Annak idején éppen ezért tetszett a szakma és a nagyközönség által felhördüléssel fogadott Cinderella album, a Heartbreak Station, ahol zseniálisan ötvöződött a country és a hard rock érzés- és kifejezésvilága, valamint a Blaze Of Glory filmzene album western - rock dalai. A lemezt, mint tudjuk, maga Bon Jovi írta, és nem okozott csalódást: a hard rockból hozott feszültségkeltést remekül ültette a vadnyugati témákra, kihasználva a western -filmzene évtizedes hagyományait. Éppen ezért nem is lepődtem meg azon, hogy jelen recenzió tárgyában egy olyan producer is közreműködött, ki elsősorban a country műfajban ért el gigasikereket, és a lemezen két olyan előadó is szerepel, akik a "nemzet zenéjének" híres képviselői: Big&Rich és LeAnn Rimes. Az album azonban mégsem country lett - sajnos. Jóllehet megtalálhatóak benne a műfajra jellemző elemek, ám azok a jellegzetességek, melyek miatt én is szeretem ezt a zenei világot, szinte teljes mértékben hiányoznak a dalokból. A végtelen puszták okozta road movie-s feeling megvan ugyan, ám olyannyira sterilizálva, hogy a szerzemények elvesztik azt az impulzivitást és belső tüzet, mely a hard rockot szerető emberben is megmoccanthatna valamit. Itt bizony kérem kissé túlpolírozott, langyos popdalok születtek, ahol a töprengésnek álcázott csöndes unalom ül a cowboy helyett a ló hátára. A számok egyhangú egymásutánban folydogálnak, amolyan amerikai rádió rock-pop stílusban - s jóllehet nem igénytelen módon megszerkesztve - ám a néha fel-felbukkanó rock panelek - We Got It Going On - is pusztán réges-régen elpufogtatott hüvelyeket szórnak szét a hatlövetű mellett. Az ötödik lassú, balladisztikus felvétel után már szerintem azoknak is unalmas a lemez, akik a Scorpions balladákat tartják a heavy metal csúcsának - bárcsak itt is született volna azokhoz fogható mega-sláger - , az átlag európai hallgató pedig csak a fejét csóválhatja a műanyagnak ható dallamok hallatán. A dalok hallatán mintha nem is a hard rock egyik legfeelingesebb gitárosát kísérnénk figyelemmel, játékáról az öreg Bill egyik örökbecsű mondása fogalmazódik meg bennem a Kopasz Kutya c. filmből: " Ezt a játékot a kiskerti kocsmára hagyjad, de ne ide..." - vagy valami hasonló. ( Elnézését kérek a profi gitárosoktól, lehet, hogy a lejátszott futamok szakmailag szépen oda vannak téve, ám én nem ezt várnám egy hard rock mágustól.) Amerikában valószínűleg a rádióknak - és a nyomokban fellelhető countrys elemeknek köszönhetően "menni fog" az album, ám nem hiszem, hogy az öreg kontinensen olyannyira hatalmas siker lesz, mint odaát - de talán ez egy akkora piac esetében nem is annyira fontos.
Legutóbbi hozzászólások