Charon - Songs for the sinners

írta Mazi | 2005.11.14.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: 

Stílus: Gótikus Rock

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Bevallom őszintén, amikor először találkoztam ezzel a finn zenekarral, nem nyűgöztek le, sőt az akkori időkben tucat bandának tartottam őket, akik csak próbálnak meglovagolni egy jól helyrerakott divathullámot, amit Love Metal néven ismerhetünk. Első teljes hosszúságú albumuk a Sorrowburn cí­met viselte, és az énekes különleges hangján kí­vül semmi frissességet nem hozott a szí­ntérre, nem is értettem minek erőlködnek, aztán megjelent a Tearstained, majd pedig a Downhearted lemez. Ezeken a munkákon már érezhető volt, hogy erőteljes lépésekkel haladnak az egyéniség felé, de a dalaik még mindig erősen másodkategóriásnak számí­tottak, leszámí­tva néhány apró momentumot. Ami viszont meggyőzött, az a negyedik albumuk megjelenése volt. Tetszett, hogy ennyire kitartóak, és törekvőek. A Dying daylights korongon már számos kellemes ötlettel találkozhattunk, melyek világra hoztak egy-két aranygyermeket. Ekkor úgy gondoltam, hogy ha kihúzzák még egy albumig, akkor biztosan áttörést jelentő művet alkotnak, legalábbis olyat, ami garantáltan sikert hoz a csapatnak. És ahogy egyre többet hallgatom a friss alkotást, arra a következtetésre jutottam, hogy ez nem is lehet másképp.

Nagyon sok, kellő odafigyeléssel megalkotott dalt tartalmaz a lemez, melyek némelyike abszolút riff orientált, és az í­zes, technikás, mégsem túlzásba vitten villantós szólókat sem mellőzik. A love metal vonalon jelenleg őket tartom a leggitárgazdagabb zenekarnak (hiszen a Sentenced nevű csoda már halott), kétségünk sem lehet afelől, hogy valódi zenészekkel állunk szemben, akik játszani is akarnak, nem csak eladni. Ennek köszönhetően nagyon erős e korong tartalma. Nem aprózzák el az urak, remek érzékkel kiválasztott, kellően húzós, s nem utolsó sorban csoda melodikus dal lett a nyitó tétel, melynek cí­me: Colder. Ötletes riffekre épül, nagyszerű dalszerkezettel felruházva, sziporkázó hangszereléssel megvalósí­tva. Nagyon szépen, s természetes módon egészí­tik ki egymást a gitárok, melyeket dinamikus, de elképesztően finom ritmus szekció tesz egésszé. Juha-Pekka énekes talán az eddigi legjobb dallamait hozza ebben a dalban, amit pompás módon tesz teljessé egy erőteljes, felhőkön túlról érkező női hang. Briliáns kompozí­ció, már csak az í­zes, északi szólók miatt is. A második helyezettnek választott Deep Water egy szintén jól megalkotott darab. Klasszikusnak nevezhető, HIM jellegű, zakatolós versszak, melyet különlegessé tesz, hogy a gitár koncepció szépen kidolgozott témává áll össze. Nagyszerű benne az effektezett tiszta hangú gitár által megszólaltatott dallam. Kellemes átkötések, és erős refrénen jellemzik e tételt. A közepén egy egyszerű, ám hangulatos szóló is felbukkan, kicsit talán túlzottan is röviden. Helyenként kórusok szí­nesí­tik a dallamokat, s í­gy egy elég komplex szerkezet áll össze. Cselló hanggal megalapozott nyitással, majd erőteljesen megdörrenő, megszaggatott gitárokkal indul be a Bullet cí­mű sláger. Itt is komplex felépí­téssel találkozhatunk, ügyesen megfogalmazott versszakkal, és egy igazi nagydurranás refrénnel, amely remekül húz, és ha akarjuk, ha nem, akkor is dúdolni fogjuk már az első hallgatás után. Az is csodás, ahogy helyenként a Hammond orgona hangja is megszólal. Igazán nagyszerű zeneszerzőkkel van tele a banda, ez eddig több mint í­géretes. Sziporkázó ötletek. A cí­me alapján is lassabb, melankólia dús dalnak í­gérkezik a Rain, de valamelyest tévedünk. Erre enged következtetni az a kellemes, 80-as éveket idéző hard rock téma, mely kellemesen húz magával. Tempó ebben a dalban is van, több mint elegendő. Viszont ennél a pontnál már szembetűnő, hogy Juha-Pekka énekesmadár hangja (talán szándékosan) komoly korlátokhoz van kötve. Negyedszerre hallva már nem tűnik elég izgalmasnak, és ez ront az összképen, pedig a dal briliáns. Végre egy szólókkal megpakol love metal korong. A következő dal cí­me, Air. Elszállós, lebegős nyitány, borongós, esős időt megidéző hangulattal. Dalnokunk hangját itt is megerősí­ti egy hölgy bájos hangja, de jelen esetben csak finoman, odafigyelten, nem engedik előtérbe. Duettnek is tűnhet a végeredmény. Csellóval kí­sért, szép, lassú darab. Pihentetőnek tökéletesen megteszi. Hasonlóan nyugodt indí­tással kezd a She Hates cí­mű dal. A női hang adta szí­nesí­tés itt is feltűnik, azonban Juha-Pekka hangja már unalmasnak tűnik, mintha mindig ugyanazt akarná énekelni. Próbálkozhatna egy kis karcossággal, vagy magasabb dallamokkal. Lehetne ez jó dal, de itt inkább csak tölteléknek érzem, és ezen a remek szóló sem változtat. Ride on Tears. Berobbanós, sodró lendületű kezdés, ötletesen megí­rt versszak. Különösen tetszenek a háttérben felbukkanó gitárhangok. A recept viszont ugyan az, mint eddig. Ez nagy hiba, de lehet, hogy csak annak köszönhető, hogy ennyi ötletre futotta. Koncerten azért jó lesz ez a nóta! És egy szokásos cí­mmel megáldott dal, Grey következik. Finom indí­tás, átgondolt fokozás, és már halálosan unalmas ének. Tényleg ugyanazt énekli, vagy csak úgy tűnik? Rossz pont, pedig a zenei alap egész kellemes lett. Rust a cí­me a következő tételnek. Megszokottan ötletes kezdés, figyelemre érdemes gitárok. Jó ötlet a női hang által szí­nesí­tett dal, csak az ötödiknél, ha mindig ugyanúgy van felhasználva, unalmassá válik, mint ebben az esetben. A refrén kellemes, a dalnok végre magasabbra is merészkedik. De az egyhangú versszak lefarag az erényekből. A szóló persze itt is nagyszerű. Az utolsó dal egy monstrum a maga hat és fél percével, a cí­me House of the Silent. Az album levezetésének szánt dallal a legnagyobb bajom, hogy ötlettelen, elnyújtott töltelék dal. Idegesí­tő énekkel. Ez bizony fölösleges, unalmas nóta. Erről ennyit: Így kell egy nagyon jól induló albumot teljes mértékben megalázni. A zenészek kiteszik a lelküket is, olyan dalszerkezeteket í­rnak, hogy öröm lenne hallgatni, ha azt a monoton énekhangot, s egyforma tempót valahogy el lehetne tüntetni a képből. Az első három dalban határozottan tetszik az egész, úgy, ahogy van. De a negyediktől kezdve ugyanazt hallom, és ennek köszönhetően elvesztik elismerésemet. Ha nem tévedek, ez az úriember énekelt a Poisonblack nevű formációban is. Na, ott is pontosan ugyanez a probléma. Énekelni tud, de nincsenek ötletei, fantáziátlan, amit művel, és ezzel sárba húzza az egész zenekart. Ez az énekes egy műhiba.

Pontszám: 6