Jon Anderson: 1000 Hands – Chapter One
írta Bigfoot | 2019.04.21.
Megjelenés: 2019
Kiadó: szerzői kiadás
Weblap: https://www.jonanderson.com/
Stílus: progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia
Zenészek
Jon Anderson – ének, zeneszerző és hangszerelő
Vendégek:
Steve Howe – gitár
Larry Coryell – gitár
Tommy Calton – gitár
Steve Morse – gitár
Rick Derringer – gitár
Pat Travers – gitár
Bobby Koelble – gitár
Christie Lenee – gitár
Trevor Rabin – gitár
Russel Chalk – ukulele
Don Oriolo – ukulele
Mitch Corbin – banjo
Chick Corea – billentyűsök
Jonathan Cain – billentyűsök
Keith Heffner – billentyűsök
Rick Wakeman – billentyűsök
Michael Franklin – billentyűsök, ukulele, hangszerelés, producer
Jeff Abbott – billentyűsök
Brian Chatton – billentyűsök
Antonio Esposito – billentyűsök
Dariusz Grabowski – harmonika
Brian Snapp – fuvola, szaxofon
Charlie DeChant – fuvola, szaxofon
Ian Anderson – fuvola, szaxofon
Edgar Winter – szaxofon
Steve Walters – trombita
Billy Boyd – trombita
Brian Scanlon – trombita
Pat Gulotta – pozan
Tower of Power – fúvósok
Jean-Luc Ponty – hegedű
Robby Steinhardt – hegedű
Jerry Goodman – hegedű
Charlie Bisharat – hegedű
Olga Kopakova – hegedű
Jason Thomas – hegedű
Paul Fluery – cselló
Krissi Franzen – cselló
Chris Squire – basszusgitár
Tim Franklin – basszusgitár, ukulele
Stuart Hamm – basszusgitár
Allan White – dob
Billy Cobham – dob
Matt Brown – dob
Carmine Appice – dob
Pat Frost – acéldob, pozan
Steady Joseph – ütősök
Eddie Metz Jr. – ütösök
Zap Mama – vokál
Bobby Kimball – vokál
Nana Academy Youth Choir
Orlando Symphony Orchestra
Dalcímek
01. Now
02. Activate
03. Ramalama
04. First Born Leaders
05. Now Variations
06. Makes Me Happy
07. I Found Myself
08. Twice in a Lifetime
09. WDMCF
10. Come Up
Értékelés
Nem tudom, akad-e még egy olyan példa a rockzene több mint hat évtizednyi történetében, amikor egy albumot majd negyven év elmúltával fejeznek be. Jon Andersont nem tudni, mi vezérelte, amikor egy stúdió legaljából összekanalazta ezt a befejezetlen művet. Miért csak most fejezte be? Más kor, más technika, más zenei trendek. Ilyen szempontból sem lehetett egyszerű ezt az albumot összefésülni.
Tehát a történet még 1980-ban kezdődött Kaliforniában, amikor elkezdte a munkát. Megkérte Alan White-ot és Chris Squire-t, hogy segítsenek neki, a felvételekre aztán rákerült Steve Howe gitárjátéka és Rick Wakeman billentyűzése is. Aztán félbeszakadt a munka! Anderson eltette a mesterszalagokat, majd 2016-ban egy producernek, Michael Franklinnek eszébe jutottak. Így elővették azokat, újabb részeket vettek fel hozzá, más zenészeket is behívtak a stúdióba.
Az eredmény egy elképesztően vibráló, zeneileg sokrétű anyag. Párját ritkítja az a stíluskavalkád, amit Anderson felvonultat ezen az albumon. Ugyanakkor ez annak is betudható, hogy ennyiféle zenész adta a kilincset egymásnak a stúdióban. Mert ez nem az a nehézveretű, hagyományos progresszív rockzene, amit a Yesszel is művelt, igaz, 1980-ban éppen távol volt zenekarától. Anderson Vangelisszel kezdett együtt dolgozni, és hallhatóak azok a játékos dallamok, amiket a közös lemezeken alkalmaztak. De akad itt jazz, reggae, egyes helyeken még az elektronikus zene elemei is felcsendülnek. Nem tudjuk, a következő pillanatban melyik műfajjal jön elő a maestro, mégis tudatosan szerkesztett az egész, mert mielőtt teljesen komolyra vennék a zenei figurákat, máris megjelenik valami könnyed, például egy reggae-téma vagy pár másfajta táncos taktus.
Nem hiányozhatnak a komolyzenei betétek sem. Kíváncsi lennék, élőben hogyan szólna ez az album, ha már a keverőpult és az üvegfal mögött is így életre kelt. Mindazonáltal nem azt jelenti, hogy habkönnyű lenne az egész, mert sokszor meg kell hallgatni, hogy az egyes hangszerelési finomságokat is felfedezzük. És van is mit, mert az összes dal elképesztő aprólékos szerkesztési formában áll össze. Az első és az utolsó szerzemény ugyanaz a téma, mintegy keretet adva az egész lemeznek.
És akkor most jöhetne a „mi lett volna ha…” kezdetű kérdés. Biztos nem így szólna, ha hagy időt magának anno és befejezi a felvételeket. Anderson bátran használja a jelenkor zenéjét, megszólalását. Hetvenöt évesen lehet, azt gondolta, nem akar senkinek, se a kornak, se az elvárásoknak megfelelni. Végiggondolta több mint fél évszázados pályafutását, és mindent belerámolt egy lemezbe, amit értékesnek talált. Ezt a lemezt valóban úgy szerkesztették össze, hogy hallatszik, alkotója szereti életét, megelégedéssel tölti el, mit rakott le az asztalra. Ismerve pályafutását, ezt meg tudom érteni.
Legutóbbi hozzászólások