Jon Anderson: 1000 Hands – Chapter One

írta Bigfoot | 2019.04.21.

Megjelenés: 2019

Kiadó: szerzői kiadás

Weblap: https://www.jonanderson.com/

Stílus: progresszív rock

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Nem tudom, akad-e még egy olyan példa a rockzene több mint hat évtizednyi történetében, amikor egy albumot majd negyven év elmúltával fejeznek be. Jon Andersont nem tudni, mi vezérelte, amikor egy stúdió legaljából összekanalazta ezt a befejezetlen művet. Miért csak most fejezte be? Más kor, más technika, más zenei trendek. Ilyen szempontból sem lehetett egyszerű ezt az albumot összefésülni.

Tehát a történet még 1980-ban kezdődött Kaliforniában, amikor elkezdte a munkát. Megkérte Alan White-ot és Chris Squire-t, hogy segítsenek neki, a felvételekre aztán rákerült Steve Howe gitárjátéka és Rick Wakeman billentyűzése is. Aztán félbeszakadt a munka! Anderson eltette a mesterszalagokat, majd 2016-ban egy producernek, Michael Franklinnek eszébe jutottak. Így elővették azokat, újabb részeket vettek fel hozzá, más zenészeket is behívtak a stúdióba.

Az eredmény egy elképesztően vibráló, zeneileg sokrétű anyag. Párját ritkítja az a stíluskavalkád, amit Anderson felvonultat ezen az albumon. Ugyanakkor ez annak is betudható, hogy ennyiféle zenész adta a kilincset egymásnak a stúdióban. Mert ez nem az a nehézveretű, hagyományos progresszív rockzene, amit a Yesszel is művelt, igaz, 1980-ban éppen távol volt zenekarától. Anderson Vangelisszel kezdett együtt dolgozni, és hallhatóak azok a játékos dallamok, amiket a közös lemezeken alkalmaztak. De akad itt jazz, reggae, egyes helyeken még az elektronikus zene elemei is felcsendülnek. Nem tudjuk, a következő pillanatban melyik műfajjal jön elő a maestro, mégis tudatosan szerkesztett az egész, mert mielőtt teljesen komolyra vennék a zenei figurákat, máris megjelenik valami könnyed, például egy reggae-téma vagy pár másfajta táncos taktus.

Nem hiányozhatnak a komolyzenei betétek sem. Kíváncsi lennék, élőben hogyan szólna ez az album, ha már a keverőpult és az üvegfal mögött is így életre kelt. Mindazonáltal nem azt jelenti, hogy habkönnyű lenne az egész, mert sokszor meg kell hallgatni, hogy az egyes hangszerelési finomságokat is felfedezzük. És van is mit, mert az összes dal elképesztő aprólékos szerkesztési formában áll össze. Az első és az utolsó szerzemény ugyanaz a téma, mintegy keretet adva az egész lemeznek.

És akkor most jöhetne a „mi lett volna ha…” kezdetű kérdés. Biztos nem így szólna, ha hagy időt magának anno és befejezi a felvételeket. Anderson bátran használja a jelenkor zenéjét, megszólalását. Hetvenöt évesen lehet, azt gondolta, nem akar senkinek, se a kornak, se az elvárásoknak megfelelni. Végiggondolta több mint fél évszázados pályafutását, és mindent belerámolt egy lemezbe, amit értékesnek talált. Ezt a lemezt valóban úgy szerkesztették össze, hogy hallatszik, alkotója szereti életét, megelégedéssel tölti el, mit rakott le az asztalra. Ismerve pályafutását, ezt meg tudom érteni.

Pontszám: 9.5